Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018. június 17., Évközi 11. vasárnap

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Mk 4,26-34

őt

AA jTitokzatos növekedés
Van valami titokzatos és megmagyarázhatatlan abban, hogy a földbe vetett magok kikelnek, fejlődnek és termést hoznak. A növénytermesztéssel foglalkozó szakemberek fel tudják sorolni azokat a tényezőket, amelyek akadályozzák a magok kikelését és azokat is, amelyek serkentik azt. De ha odaállnánk egy szakemberhez azzal, hogy Jézus beszédét idézve kijelentjük, hogy „a föld magától hoz termést, először szára

Istenünk, benned bízók erőssége, nélküled semmit sem tehet a gyenge halandó. Kérünk, add nekünk mindenkor kegyelmed segítségét, hogy jószándékkal teljesítsük parancsaidat, és cselekedeteinkkel megnyerjük tetszésedet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

t, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban”, akkor valószínűleg mosolyogna a kijelentésen, hiszen emberi munka, odafigyelés és szakértelem nélkül volna ugyan termés, de az aligha volna bőséges. Jézus sem az emberi munka szükségessége ellen beszél, hanem arra akarja felhívni a figyelmet, hogy minden fejlődésben van valami titokzatos, ami megmagyarázhatatlan az ember számára. Lehet, hogy a hozzáértő ember sokat tud tenni azért, hogy valóban bőséges legyen a termés, de ne feledkezzünk el arról, hogy magát a folyamatot, a búzaszemből a csíra kialakulását, majd a növény fejlődését és a termés érlelését nem az ember találta ki, nem beszélve arról, hogy a fejlődés folyamata során sok olyan hatás éri a növényt, amelyeket az ember képtelen szabályozni, gondoljunk csak például a napsütésre.
Jézus két példabeszédet mond az Isten országáról a mai evangéliumban. Az első példázat tanulsága az, hogy nekünk, keresztény embereknek kell Isten országának magvait elvetnünk a világban. A növekedés azonban Istentől függ. Isten országának terjedése nem az emberi tevékenységnek és főként nem az erőlködésnek a függvénye, de ez nem jelenti azt, hogy nincs semmi tennivalónk. A második példázat, a mustármagról szóló hasonlat pedig azt mutatja be, hogy a kezdetben kicsiny mag, milyen nagyra képes nőni. Jézus nem mezőgazdasági tanácsokat osztogat, hanem ezzel a két példával Isten országát és annak növekedését szemlélteti. Mit tanulhatunk ezekből a példázatokból?
Amikor a magot földbe vető ember elvégezte a maga munkáját, akkor eljön számára a bizakodás időszaka. Elvégezte a munkáját, megtette, ami az ő feladata, de most várakoznia kell, mostantól nem az ő kezében van az irányítás. Bízik a természetben, várja a kedvező időjárást, de mindennek hátterében ott van az Isten, valójában tőle várja, hogy kedvező idő segítse a magok kikelését és növekedését, és természeti csapás ne tegye eredménytelenné fáradozását. A magot vető ember elfogadja, hogy a természetnek megvan a maga rendje, a magok kikelése nem fog másnapra megtörténni és a termés beéréséig is hosszú idő telik el, minden abban az időben fog történni, ahogyan azt Isten meghatározta, belekódolta a magokba.
Isten országával kapcsolatban is ez a helyzet. Ha elvégeztük küldetésünket, azaz elvetettük a világban Isten jóhírének magvait, akkor ettől kezdve nem rajtunk múlik, hogy mikor fognak ezek a magok kikelni az emberi szívekben. Bízzuk ezt a folyamatot Istenre!
A két példázatot Márk evangélista annak rövid magyarázatával zárja, hogy Jézus miért példabeszédek formájában közölte tanítását. A magyarázat szerint az egyszerű emberek így tudták könnyen megérteni mondanivalóját. Az egykori hallgatósághoz hasonlóan nekünk is arra kell törekednünk, hogy minél jobban megértsük Isten országának titkait és minél jobban megvalósuljon életünkben az ő szándéka.
© Horváth István Sándoróság forrása
A nagypapa, amikor meglátogatta az unokáit, a legszívesebben a 4 éves kislánnyal játszott. Ez alkalommal előkerült egy dobozból egy baba, amelyet ha felhúztak, járni tudott. Karácsonyra kapta a nagypapától a kislány, hetekig játszott vele nagy örömmel, mindig kellett valaki, aki felhúzza, de idővel bekerült a dobozba és szinte teljesen megfeledkezett róla. Amikor most újra felfedezték, azonnal felcsillant a kislány szeme és kérte a nagypapáját, hogy segítsen neki felhúzni. A nagypapa megtette, s a baba elindult, de valami oknál fogva kissé bicegett. A kislány rögtön morcos lett, s most már követelte a papájától, hogy húzza fel újra, de most is csak bicegett. Erre a kislány felkapta, a földhöz vágta s a baba szétesett. A csörömpölésre odajött az édesanyja, felvette a törött babát, hogy elvigye és összerakja, megragassza, de a kislány nekiállt üvölteni, hogy adja vissza neki a babáját, ez az ő játéka, ne vegyék el tőle. S bár a nagypapa is próbálta csitítani, ő hatalmas hisztit vágott, mert nem tudta elviselni, hogy elveszik tőle, amivel játszott, pedig az édesanyja csak meg akarta javítani, amit éppen ő tett tönkre. Az eset kapcsán felmerül a kérdés: Miért nem látta meg édesanyja segíteni akaró szeretetét? Miért nem fogadta el azt? Bizonyára azért, mert csak az adott pillanatra gondolt, és nem tudta elképzelni, hogy kis idő múlva újra játszhat majd a babával.
A mai evangélium kapcsán az a kérdés merül fel bennünk, hogy miért támad olyan gondolat az emberekben, hogy Jézus az ördöggel, a gonosz lélekkel szövetkezve képes csodákat tenni? Micsoda lehetetlen gondolat! Milyen furcsa elképzelés! Honnan jut egyáltalán ilyen bárkinek is az eszébe? A bevezető történet tanulságát folytatva, talán itt is arról van szó, hogy az emberek nem látnak tovább az adott pillanatnál, az adott helyzetnél. Látnak egy rendkívüli cselekedetet Jézustól, nem értik azt, nem ismerik annak hátterét, meg sem próbálják más szemszögből vagy nagyobb távlatból értékelni a történteket, hanem azonnal ítéletet alkotnak, gyors magyarázatot keresnek. Az ítélkezésnél lényeges szempont, hogy mindenki magából indul ki. A jószándékú ember általában másokról is jót feltételez, míg a rosszindulatúak mások cselekedeteiben is rossz indítékokat látnak.
Isten mindent jónak teremtett, de az ember képes mindent elrontani. Isten, az élet teremtője, képes a rosszat jóvá alakítani, a bennem lévő rosszat is. Amikor a magunk vagy mások hibájából rossz körülmények közé kerülünk, akkor egyet tehetünk: imádkozunk Istenhez a változásért, a rossz jóvá alakulásáért. A szenvedés, a súlyos betegség is ilyen helyzet. Nincs biztosíték arra, hogy a helyzet változni fog, főként arra nincs, hogy rövid időn belül jóra fordul minden, mégis bizalommal kell kérnünk és várnunk Isten segítségét. És ha ez a segítség megérkezik, akkor nem szabad akadályoznunk annak megvalósulását, főként akkor nem, ha Isten minket akar átalakítani.
Keresztény emberként hiszünk abban, hogy Isten a jó forrása. A bűn, a rossz megtapasztalása a világban nem kényszeríthet minket arra, hogy elszakadjunk a jóság forrásától, hanem éppen arra ösztönöz minket, hogy visszatérjünk hozzá. Isten számunkra a megújulás forrása. Keressük és tegyük meg mindig az ő akaratát, s akkor a jó növekedni fog bennünk.
© Horváth István SándorbA jóság forrása
A nagypapa, amikor meglátogatta az unokáit, a legszívesebben a 4 éves kislánnyal játszott. Ez alkalommal előkerült egy dobozból egy baba, amelyet ha felhúztak, járni tudott. Karácsonyra kapta a nagypapától a kislány, hetekig játszott vele nagy örömmel, mindig kellett valaki, aki felhúzza, de idővel bekerült a dobozba és szinte teljesen megfeledkezett róla. Amikor most újra felfedezték, azonnal felcsillant a kislány szeme és kérte a nagypapáját, hogy segítsen neki felhúzni. A nagypapa megtette, s a baba elindult, de valami oknál fogva kissé bicegett. A kislány rögtön morcos lett, s most már követelte a papájától, hogy húzza fel újra, de most is csak bicegett. Erre a kislány felkapta, a földhöz vágta s a baba szétesett. A csörömpölésre odajött az édesanyja, felvette a törött babát, hogy elvigye és összerakja, megragassza, de a kislány nekiállt üvölteni, hogy adja vissza neki a babáját, ez az ő játéka, ne vegyék el tőle. S bár a nagypapa is próbálta csitítani, ő hatalmas hisztit vágott, mert nem tudta elviselni, hogy elveszik tőle, amivel játszott, pedig az édesanyja csak meg akarta javítani, amit éppen ő tett tönkre. Az eset kapcsán felmerül a kérdés: Miért nem látta meg édesanyja segíteni akaró szeretetét? Miért nem fogadta el azt? Bizonyára azért, mert csak az adott pillanatra gondolt, és nem tudta elképzelni, hogy kis idő múlva újra játszhat majd a babával.
A mai evangélium kapcsán az a kérdés merül fel bennünk, hogy miért támad olyan gondolat az emberekben, hogy Jézus az ördöggel, a gonosz lélekkel szövetkezve képes csodákat tenni? Micsoda lehetetlen gondolat! Milyen furcsa elképzelés! Honnan jut egyáltalán ilyen bárkinek is az eszébe? A bevezető történet tanulságát folytatva, talán itt is arról van szó, hogy az emberek nem látnak tovább az adott pillanatnál, az adott helyzetnél. Látnak egy rendkívüli cselekedetet Jézustól, nem értik azt, nem ismerik annak hátterét, meg sem próbálják más szemszögből vagy nagyobb távlatból értékelni a történteket, hanem azonnal ítéletet alkotnak, gyors magyarázatot keresnek. Az ítélkezésnél lényeges szempont, hogy mindenki magából indul ki. A jószándékú ember általában másokról is jót feltételez, míg a rosszindulatúak mások cselekedeteiben is rossz indítékokat látnak.
Isten mindent jónak teremtett, de az ember képes mindent elrontani. Isten, az élet teremtője, képes a rosszat jóvá alakítani, a bennem lévő rosszat is. Amikor a magunk vagy mások hibájából rossz körülmények közé kerülünk, akkor egyet tehetünk: imádkozunk Istenhez a változásért, a rossz jóvá alakulásáért. A szenvedés, a súlyos betegség is ilyen helyzet. Nincs biztosíték arra, hogy a helyzet változni fog, főként arra nincs, hogy rövid időn belül jóra fordul minden, mégis bizalommal kell kérnünk és várnunk Isten segítségét. És ha ez a segítség megérkezik, akkor nem szabad akadályoznunk annak megvalósulását, főként akkor nem, ha Isten minket akar átalakítani.
Keresztény emberként hiszünk abban, hogy Isten a jó forrása. A bűn, a rossz megtapasztalása a világban nem kényszeríthet minket arra, hogy elszakadjunk a jóság forrásától, hanem éppen arra ösztönöz minket, hogy visszatérjünk hozzá. Isten számunkra a megújulás forrása. Keressük és tegyük meg mindig az ő akaratát, s akkor a jó növekedni fog bennünk.
© Horváth István Sándorban aAz Úr végakarata
A legtöbb ember élete előrehaladtával szüks

Urunk, Jézus Krisztus, te ebben a csodálatos szentségben kínszenvedésed emlékét hagytad ránk. Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük. Aki élsz és uralkodol az Atyaistennel és a Szentlélek­kel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

égesnek látja végrendeletének elkészítését. Ebben a hivatalos iratban rendelkezik arról, hogy halála esetén mi a teendő, hová temessék, illetve mi legyen vagyonának, anyagi és szellemi javainak sorsa. Bár általában a legtöbben csupán az anyagiakról szoktak rendelkezni végrendeletükben, előfordul az is, hogy valamilyen üzenetet is átadnak ilyen módon utódaiknak, örököseiknek, például azt, hogy folytassák az általa megkezdett vagy végzett, az emberek számára értékes szolgálatot. Ilyen végrendeletként, szellemi örökségként érdemes ér

Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szentlelket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát. Add, hogy az igaz hit megvallásával a Szentháromság dicsőségét megismerjük, és a fölséges hatalmú egy Istent imádjuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

t

Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szentlelket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát. Add, hogy az igaz hit megvallásával a Szentháromság dicsőségét megismerjük, és a fölséges hatalmú egy Istent imádjuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

elmeznünk Jézus szavait, amelyeket ma, a Szentháromság ünnepén olvasunk az evangéliumban. Az Úr végső akarata az, hogy mindaz, amit földi küldetésével megvalósított, az ő mennybe való visszatérése után is folytatódjon, mégpedig az általa alapított közösség, az Egyház közreműködése, szolgálata által. Annak érdekében, hogy az Egyház tagjaiként és az Úr küldötteiként teljesíteni tudjuk feladatunkat, érdemes pontról pontra végigvennünk, hogy mit tartalmaz Jézus végrendelete.
Elsőként ezt mondja: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” Alapvetően saját helyzetünk tisztázására szólít fel minket ez a kijelentés. Emberként nem rendelkezünk isteni hatalommal, erővel vagy képességekkel. Minden hatalom az Úré és mi tőle kapunk hatalmat ahhoz, hogy küldöttei legyünk. A magunk erejével semmire sem jutnánk, ezért érdemes szerénységet tanúsítanunk és elismernünk azt, hogy csak szolgák vagyunk, eszközök az Úr kezében.
A végrendelet ennek tisztázása után felszólít minket: „Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” A felszólításban külön hangsúlyt kap a „most.” Nem késlekedhetünk, nem várakozhatunk tétlenül, hanem most kell elindulnunk. A feladat az, hogy az Úr Jézus tanítványaivá tegyük az embereket. Nem a magunk tanítványaivá, hanem Jézus tanítványaivá! Ne az legyen a célunk, hogy legyenek követőink, hanem az Úr követőivé váljanak azok, akikhez eljut az ő tanítása. E körből pedig senki nincs kizárva, az örömhír egyetemes, mindenkihez, minden nemzethez szól.
Jézus végakaratának következő pontja így hangzik: „Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” Egy végrendeletben nincs helye a felesleges szavaknak, ezért Jézus is a lényeget említi. Azzal válik valaki Jézus tanítványává és követőjévé, hogy megkeresztelkedik. Aki tehát eljut a hitre és követni akarja Jézust, az elé nem kell akadályokat görgetni, hanem részesíteni kell őt a keresztségben, hogy aztán annak kegyelmi gyümölcseként tovább haladhasson a hit és az üdvösség útján.
A következő mondat a további teendőket rögzíti: azokat, akik részesültek a keresztségben, „tanítsátok meg mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek!” Ez a pásztori gondoskodásra és vezetésre való felszólítás, azaz ne hagyjuk magára a megtérteket, a megkeresztelteket, a hit útján elindulókat, hanem vezessük őket a krisztusi parancsok útján, amely egyetlen törvényben, az Isten és az embertárs felé irányuló szeretetben foglalható össze.
A végrendelet utolsó mondata olyan ígéretet fogalmaz meg, amelyet Jézuson kívül egyetlen végrendelkező, a túlvilágra készülő ember sem írhat le ilyen határozottsággal: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Egyetlen emberi alkotás, egyetlen emberi életmű sem örökérvényű, az idő múlásával minden elenyészik. Lehet, hogy ezer vagy millió év kell hozzá, de elenyészik, hatását veszti mindaz, amit emberek hoztak létre. Krisztus műve azonban örök, az általa hozott megváltás, mint Isten ajándéka az idők végéig minden emberre kiterjed. Ő elmondhatja, hogy a világ végéig köztünk marad, velünk marad, mert nem csak ember, hanem valóságos Isten.
© Horváth István SándorKAz Úr végakarata
A legtöbb ember élete előrehaladtával szükségesnek látja végrendeletének elkészítését. Ebben a hivatalos iratban rendelkezik arról, hogy halála esetén mi a teendő, hová temessék, illetve mi legyen vagyonának, anyagi és szellemi javainak sorsa. Bár általában a legtöbben csupán az anyagiakról szoktak rendelkezni végrendeletükben, előfordul az is, hogy valamilyen üzenetet is átadnak ilyen módon utódaiknak, örököseiknek, például azt, hogy folytassák az általa megkezdett vagy végzett, az emberek számára értékes szolgálatot. Ilyen végrendeletként, szellemi örökségként érdemes értelmeznünk Jézus szavait, amelyeket ma, a Szentháromság ünnepén olvasunk az evangéliumban. Az Úr végső akarata az, hogy mindaz, amit földi küldetésével megvalósított, az ő mennybe való visszatérése után is folytatódjon, mégpedig az általa alapított közösség, az Egyház közreműködése, szolgálata által. Annak érdekében, hogy az Egyház tagjaiként és az Úr küldötteiként teljesíteni tudjuk feladatunkat, érdemes pontról pontra végigvennünk, hogy mit tartalmaz Jézus végrendelete.
Elsőként ezt mondja: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” Alapvetően saját helyzetünk tisztázására szólít fel minket ez a kijelentés. Emberként nem rendelkezünk isteni hatalommal, erővel vagy képességekkel. Minden hatalom az Úré és mi tőle kapunk hatalmat ahhoz, hogy küldöttei legyünk. A magunk erejével semmire sem jutnánk, ezért érdemes szerénységet tanúsítanunk és elismernünk azt, hogy csak szolgák vagyunk, eszközök az Úr kezében.
A végrendelet ennek tisztázása után felszólít minket: „Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” A felszólításban külön hangsúlyt kap a „most.” Nem késlekedhetünk, nem várakozhatunk tétlenül, hanem most kell elindulnunk. A feladat az, hogy az Úr Jézus tanítványaivá tegyük az embereket. Nem a magunk tanítványaivá, hanem Jézus tanítványaivá! Ne az legyen a célunk, hogy legyenek követőink, hanem az Úr követőivé váljanak azok, akikhez eljut az ő tanítása. E körből pedig senki nincs kizárva, az örömhír egyetemes, mindenkihez, minden nemzethez szól.
Jézus végakaratának következő pontja így hangzik: „Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” Egy végrendeletben nincs helye a felesleges szavaknak, ezért Jézus is a lényeget említi. Azzal válik valaki Jézus tanítványává és követőjévé, hogy megkeresztelkedik. Aki tehát eljut a hitre és követni akarja Jézust, az elé nem kell akadályokat görgetni, hanem részesíteni kell őt a keresztségben, hogy aztán annak kegyelmi gyümölcseként tovább haladhasson a hit és az üdvösség útján.
A következő mondat a további teendőket rögzíti: azokat, akik részesültek a keresztségben, „tanítsátok meg mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek!” Ez a pásztori gondoskodásra és vezetésre való felszólítás, azaz ne hagyjuk magára a megtérteket, a megkeresztelteket, a hit útján elindulókat, hanem vezessük őket a krisztusi parancsok útján, amely egyetlen törvényben, az Isten és az embertárs felé irányuló szeretetben foglalható össze.
A végrendelet utolsó mondata olyan ígéretet fogalmaz meg, amelyet Jézuson kívül egyetlen végrendelkező, a túlvilágra készülő ember sem írhat le ilyen határozottsággal: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Egyetlen emberi alkotás, egyetlen emberi életmű sem örökérvényű, az idő múlásával minden elenyészik. Lehet, hogy ezer vagy millió év kell hozzá, de elenyészik, hatását veszti mindaz, amit emberek hoztak létre. Krisztus műve azonban örök, az általa hozott megváltás, mint Isten ajándéka az idők végéig minden emberre kiterjed. Ő elmondhatja, hogy a világ végéig köztünk marad, velünk marad, mert nem csak ember, hanem valóságos Isten.
© Horváth István SándoröMegtérésre indító Szentlélek
János evangélista sajátos módszere, hogy kiemel Jézus életéből egy eseményt, amelyet csak röviden ír le, majd pedig részletesen kifejti annak értelmét, üzenetét. Egy ilyen jelenetet olvasunk ma, pünkösd ünnepén az evangéliumban. A Szentlélek megígérésének és kiáradásának szűkszavú leírása miatt helyénvalónak tűnik, ha a mondanivaló kifejtése előtt részleteiben is szemléljük a pünkösdi eseményt, amelyhez Szent Lukács művét, az Apostolok cselekedeteit hívjuk segítségül.
Az Úr mennybemenetelét követően az apostolok minden nap ö

Istenünk, te a mai szentséges ünnepen Egyházadat és általa a világ minden népét és nemzetét megszentelted. Áraszd ki a Szentlélek ajándékait az egész világra, és töltsd be híveid szívét isteni kegyelmeddel, amellyel egykor elindítottad az evangélium hirdetését. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

s

Istenünk, te a mai szentséges ünnepen Egyházadat és általa a világ minden népét és nemzetét megszentelted. Áraszd ki a Szentlélek ajándékait az egész világra, és töltsd be híveid szívét isteni kegyelmeddel, amellyel egykor elindítottad az evangélium hirdetését. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

szegyűlnek és imádkozva várják Jézus ígéretének beteljesedését, a Szentlélek eljövetelét. Nem tudják még, hogy mi is fog történni, nem sejtik, hogy mit fognak megtapasztalni, és arról sincs elképzelésük, hogy mire fogja indítani őket a Lélek. Csak annyit tudnak, hogy meg kell nyitniuk önmagukat a Szentlélek befogadására. Lukács leírása szerint a harmadik isteni személy, a Szentlélek szélzúgás kíséretében jött el és lángnyelvek alakjában ereszkedett le az apostolokra. A Lélek hatására ők különféle nyelveken kezdtek beszélni, tanúságot tenni Jézus haláláról és feltámadásáról, s így a különböző tartományokból az ünnepre Jeruzsálembe érkező, más-más nyelvű zarándokok mindegyik úgy hallotta, úgy értette, hogy az ő nyelvén hirdetik Isten megváltó tettét. A korábban bezárkózó apostolok félelme megszűnik, bátran indulnak, hogy a nagy nyilvánosság előtt beszéljenek Jézusról (vö. ApCsel 2,1-11).
Mi a jelentősége a Szentlélek eljövetelének? E kérdés pontos megválaszolásához abból kell kiindulnunk, hogy Jézust küldetésében mindvégig a Szentlélek vezeti. Kicsit el is csodálkoztunk azon, hogy közvetlenül nyilvános működése előtt Jézus a Lélek ösztönzésére vonult ki negyven napra a pusztaság magányába, hogy ott felkészülhessen küldetésére, ahol aztán megkísértette őt a sátán, azaz el akarta őt téríteni küldetésétől. A Szentlélek nem azért vezette őt a pusztába, hogy ott kísértésnek legyen kitéve, hanem azért, hogy a világtól visszavonultan készüljön mindannak véghezvitelére, amit az Atya kíván tőle. A nyilvános működés kezdetén azért kerül hangsúlyos megemlítésre a Szentlélek, hogy a hívő számára világos legyen: az Urat ő vezeti küldetésében, cselekedeteiben.
Jézus világból való távozása, mennybemenetele után elkezdődik az Egyház küldetése, és e közösség megszületésének pillanatában jelen van a Szentlélek, tulajdonképpen neki köszönhető e közösség születése, illetve az Egyház a Jézustól kapott küldetésének megvalósítása során mindvégig érezheti a Szentlélek vezetését, irányítását, megerősítését. János evangélista a Szentlélek kiáradása alkalmához csak egy dolgot, a bűnök megbocsátását köti, azaz miként Jézus a megtérés hirdetésével kezdte meg működését, ugyanúgy az Egyháznak is minden korban ezzel az üzenettel kell elsőként megszólítani az embereket. Egyesek talán azt gondolják, hogy nem éppen a legpozitívabb üzenet az, ha mindjárt az elején bűneire emlékeztetünk valakit, de nem ebből a szempontból érdemes néznünk a megtérés hirdetésének szükségességét. Sokkal inkább arról van szó, hogy Isten végtelen irgalmát hirdetjük, azt, hogy ő mindenki felé kiárasztja megbocsátó szeretetét, és az ő irgalmának elfogadása, azaz bűneink megbánása nyitja meg az utat számunkra az életszentség felé. Tehát a bűnös élettel való szakítás az első lépés azon az úton, amelyen visszatérhetünk az irgalmas Istenhez. Vezessen mindannyiunkat igaz bűnbánatra a Szentlélek, aki a szeretetben való megújulás forrása számunkra.
© Horváth István SándorMegtérésre indító Szentlélek
János evangélista sajátos módszere, hogy kiemel Jézus életéből egy eseményt, amelyet csak röviden ír le, majd pedig részletesen kifejti annak értelmét, üzenetét. Egy ilyen jelenetet olvasunk ma, pünkösd ünnepén az evangéliumban. A Szentlélek megígérésének és kiáradásának szűkszavú leírása miatt helyénvalónak tűnik, ha a mondanivaló kifejtése előtt részleteiben is szemléljük a pünkösdi eseményt, amelyhez Szent Lukács művét, az Apostolok cselekedeteit hívjuk segítségül.
Az Úr mennybemenetelét követően az apostolok minden nap összegyűlnek és imádkozva várják Jézus ígéretének beteljesedését, a Szentlélek eljövetelét. Nem tudják még, hogy mi is fog történni, nem sejtik, hogy mit fognak megtapasztalni, és arról sincs elképzelésük, hogy mire fogja indítani őket a Lélek. Csak annyit tudnak, hogy meg kell nyitniuk önmagukat a Szentlélek befogadására. Lukács leírása szerint a harmadik isteni személy, a Szentlélek szélzúgás kíséretében jött el és lángnyelvek alakjában ereszkedett le az apostolokra. A Lélek hatására ők különféle nyelveken kezdtek beszélni, tanúságot tenni Jézus haláláról és feltámadásáról, s így a különböző tartományokból az ünnepre Jeruzsálembe érkező, más-más nyelvű zarándokok mindegyik úgy hallotta, úgy értette, hogy az ő nyelvén hirdetik Isten megváltó tettét. A korábban bezárkózó apostolok félelme megszűnik, bátran indulnak, hogy a nagy nyilvánosság előtt beszéljenek Jézusról (vö. ApCsel 2,1-11).
Mi a jelentősége a Szentlélek eljövetelének? E kérdés pontos megválaszolásához abból kell kiindulnunk, hogy Jézust küldetésében mindvégig a Szentlélek vezeti. Kicsit el is csodálkoztunk azon, hogy közvetlenül nyilvános működése előtt Jézus a Lélek ösztönzésére vonult ki negyven napra a pusztaság magányába, hogy ott felkészülhessen küldetésére, ahol aztán megkísértette őt a sátán, azaz el akarta őt téríteni küldetésétől. A Szentlélek nem azért vezette őt a pusztába, hogy ott kísértésnek legyen kitéve, hanem azért, hogy a világtól visszavonultan készüljön mindannak véghezvitelére, amit az Atya kíván tőle. A nyilvános működés kezdetén azért kerül hangsúlyos megemlítésre a Szentlélek, hogy a hívő számára világos legyen: az Urat ő vezeti küldetésében, cselekedeteiben.
Jézus világból való távozása, mennybemenetele után elkezdődik az Egyház küldetése, és e közösség megszületésének pillanatában jelen van a Szentlélek, tulajdonképpen neki köszönhető e közösség születése, illetve az Egyház a Jézustól kapott küldetésének megvalósítása során mindvégig érezheti a Szentlélek vezetését, irányítását, megerősítését. János evangélista a Szentlélek kiáradása alkalmához csak egy dolgot, a bűnök megbocsátását köti, azaz miként Jézus a megtérés hirdetésével kezdte meg működését, ugyanúgy az Egyháznak is minden korban ezzel az üzenettel kell elsőként megszólítani az embereket. Egyesek talán azt gondolják, hogy nem éppen a legpozitívabb üzenet az, ha mindjárt az elején bűneire emlékeztetünk valakit, de nem ebből a szempontból érdemes néznünk a megtérés hirdetésének szükségességét. Sokkal inkább arról van szó, hogy Isten végtelen irgalmát hirdetjük, azt, hogy ő mindenki felé kiárasztja megbocsátó szeretetét, és az ő irgalmának elfogadása, azaz bűneink megbánása nyitja meg az utat számunkra az életszentség felé. Tehát a bűnös élettel való szakítás az első lépés azon az úton, amelyen visszatérhetünk az irgalmas Istenhez. Vezessen mindannyiunkat igaz bűnbánatra a Szentlélek, aki a szeretetben való megújulás forrása számunkra.
© Horváth István Sándorvessük Jézust a mennybe!
Jézus mennybemenetelének mai ünnepén az evangéliumban arról olvasunk, hogy az Úr parancsot ad apostolainak, hogy az egész világon hirdessék az ő evangéliumát, örömhírét. E missziós parancs és küldés által az örömhír terjedésének, Isten országa növekedésének a szolgáivá válnak az apostolok. Jézus csak egy szűk körben, főként az ószövetségi választott nép körében és néha pogányok számára hirdette az örömhírt, amelynek címzettjei közé az apostoli lel

Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel, és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

kületű Egyház korszakában már minden ember beletartozik. Az üdvösség örömhíre, az örök életre vezető tanítás megismerése nem egyesek kiváltsága, hanem egyetemesen szól mindenkinek, és a Jézus által megbízottak kötelessége és felelőssége, hogy ez az igazság minden kor emberéhez eljusson.
Jézus nagyon világosan beszél azzal kapcsolatban, hogy mi a küldetés tétje: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” Ennek tudata felelősséget jelent mind a küldöttekre, mind azok számára, akikhez küldetésük szól. A küldöttek felelőssége abban áll, hogy ha nem teljesítik az Úrtól kapott megbízást, akkor az ő hanyagságuk, tétlenségük miatt nem fogják sokan megismerni az üdvösségre vezető igazságot, és nem fognak válaszolni Isten hívására. A másik oldalon az emberek felelőssége abban áll, hogy ha hallják az Úr küldetésében járók igehirdetését, akkor fogadják azt el személyes döntésükkel, amely elfogadás a hitben és a megkeresztelkedésben mutatkozik meg. Jézus tehát itt azt az ígéretet fogalmazza meg, hogy aki hittel elfogadja őt, mint Isten Fiát és Megváltót, és hitének jeleként megkeresztelkedik, az el fog jutni az üdvösségre. Az érem másik oldala, hogy aki megismeri ugyan az ő tanítását, de elutasítja azt, azaz nem születik meg benne a hit, az a kárhozatra jut. Ezt nem fenyegetésnek, hanem inkább figyelmeztetésnek kell tekinteni, amely a személyes felelősség alapján minden emberre vonatkozik, azaz mindenki maga felel azért, hogy elindul-e a hit útján és eljut-e ezen az úton az üdvösségre. Saját kárhozatáért senki ne hibáztasson másokat, hiszen ezért egyedül ő maga tehet!
Ugyanakkor Jézus ígéretei nem csak a végső időkre, nem csupán az üdvösségre vonatkoznak, hanem arra is, hogy akik küldetésében járnak és hűséggel végzik igehirdető, hitterjesztő szolgálatukat, azok már földi életükben megtapasztalhatják az Úr csodálatos erejét és kegyelmi segítségét, amely örömmel tölti majd el őket és megerősíti valamennyiüket küldetésük teljesítésében.
A missziós parancs elhangzása után Márk evangélista egyetlen mondatban foglalja össze Jézus távozását a világból: „Az Úr Jézus felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján.” Ez a megfogalmazás magába foglalja Jézus földi küldetésének beteljesítését és lezárását, valamint azt, hogy visszatért a mennybe, ahol örök helye van a dicsőségben. A mennybemenetel annak kifejezése, hogy az Atya megdicsőíti, felmagasztalja a Fiút engedelmességéért és önfeláldozásáért, és ebben az értelemben szoros kapcsolatban áll az Úr feltámadásával, amely esemény szintén az Atyának köszönhető, mellyel megdicsőíti a mindhalálig engedelmes Fiút. Jézus mennybemenetele nem azt jelenti, hogy elhagy minket, hanem azt, hogy utat mutat számunkra a mennyország felé és felkelti bennünk a vágyat, hogy kövessük őt a mennybe.
© Horváth István SándorKövessük Jézust a mennybe!
Jézus mennybemenetelének mai ünnepén az evangéliumban arról olvasunk, hogy az Úr parancsot ad apostolainak, hogy az egész világon hirdessék az ő evangéliumát, örömhírét. E missziós parancs és küldés által az örömhír terjedésének, Isten országa növekedésének a szolgáivá válnak az apostolok. Jézus csak egy szűk körben, főként az ószövetségi választott nép körében és néha pogányok számára hirdette az örömhírt, amelynek címzettjei közé az apostoli lelkületű Egyház korszakában már minden ember beletartozik. Az üdvösség örömhíre, az örök életre vezető tanítás megismerése nem egyesek kiváltsága, hanem egyetemesen szól mindenkinek, és a Jézus által megbízottak kötelessége és felelőssége, hogy ez az igazság minden kor emberéhez eljusson.
Jézus nagyon világosan beszél azzal kapcsolatban, hogy mi a küldetés tétje: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” Ennek tudata felelősséget jelent mind a küldöttekre, mind azok számára, akikhez küldetésük szól. A küldöttek felelőssége abban áll, hogy ha nem teljesítik az Úrtól kapott megbízást, akkor az ő hanyagságuk, tétlenségük miatt nem fogják sokan megismerni az üdvösségre vezető igazságot, és nem fognak válaszolni Isten hívására. A másik oldalon az emberek felelőssége abban áll, hogy ha hallják az Úr küldetésében járók igehirdetését, akkor fogadják azt el személyes döntésükkel, amely elfogadás a hitben és a megkeresztelkedésben mutatkozik meg. Jézus tehát itt azt az ígéretet fogalmazza meg, hogy aki hittel elfogadja őt, mint Isten Fiát és Megváltót, és hitének jeleként megkeresztelkedik, az el fog jutni az üdvösségre. Az érem másik oldala, hogy aki megismeri ugyan az ő tanítását, de elutasítja azt, azaz nem születik meg benne a hit, az a kárhozatra jut. Ezt nem fenyegetésnek, hanem inkább figyelmeztetésnek kell tekinteni, amely a személyes felelősség alapján minden emberre vonatkozik, azaz mindenki maga felel azért, hogy elindul-e a hit útján és eljut-e ezen az úton az üdvösségre. Saját kárhozatáért senki ne hibáztasson másokat, hiszen ezért egyedül ő maga tehet!
Ugyanakkor Jézus ígéretei nem csak a végső időkre, nem csupán az üdvösségre vonatkoznak, hanem arra is, hogy akik küldetésében járnak és hűséggel végzik igehirdető, hitterjesztő szolgálatukat, azok már földi életükben megtapasztalhatják az Úr csodálatos erejét és kegyelmi segítségét, amely örömmel tölti majd el őket és megerősíti valamennyiüket küldetésük teljesítésében.
A missziós parancs elhangzása után Márk evangélista egyetlen mondatban foglalja össze Jézus távozását a világból: „Az Úr Jézus felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján.” Ez a megfogalmazás magába foglalja Jézus földi küldetésének beteljesítését és lezárását, valamint azt, hogy visszatért a mennybe, ahol örök helye van a dicsőségben. A mennybemenetel annak kifejezése, hogy az Atya megdicsőíti, felmagasztalja a Fiút engedelmességéért és önfeláldozásáért, és ebben az értelemben szoros kapcsolatban áll az Úr feltámadásával, amely esemény szintén az Atyának köszönhető, mellyel megdicsőíti a mindhalálig engedelmes Fiút. Jézus mennybemenetele nem azt jelenti, hogy elhagy minket, hanem azt, hogy utat mutat számunkra a mennyország felé és felkelti bennünk a vágyat, hogy kövessük őt a mennybe.
© Horváth István SándorAKövessük Jézust a mennybe!
Jézus mennybemenetelének mai ünnepén az evangéliumban arról olvasunk, hogy az Úr parancsot ad apostolainak, hogy az egész világon hirdessék az ő evangéliumát, örömhírét. E missziós parancs és küldés által az örömhír terjedésének, Isten országa növekedésének a szolgáivá válnak az apostolok. Jézus csak egy szűk körben, főként az ószövetségi választott nép körében és néha pogányok számára hirdette az örömhírt, amelynek címzettjei közé az apostoli lelkületű Egyház korszakában már minden ember beletartozik. Az üdvösség örömhíre, az örök életre vezető tanítás megismerése nem egyesek kiváltsága, hanem egyetemesen szól mindenkinek, és a Jézus által megbízottak kötelessége és felelőssége, hogy ez az igazság minden kor emberéhez eljusson.
Jézus nagyon világosan beszél azzal kapcsolatban, hogy mi a küldetés tétje: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” Ennek tudata felelősséget jelent mind a küldöttekre, mind azok számára, akikhez küldetésük szól. A küldöttek felelőssége abban áll, hogy ha nem teljesítik az Úrtól kapott megbízást, akkor az ő hanyagságuk, tétlenségük miatt nem fogják sokan megismerni az üdvösségre vezető igazságot, és nem fognak válaszolni Isten hívására. A másik oldalon az emberek felelőssége abban áll, hogy ha hallják az Úr küldetésében járók igehirdetését, akkor fogadják azt el személyes döntésükkel, amely elfogadás a hitben és a megkeresztelkedésben mutatkozik meg. Jézus tehát itt azt az ígéretet fogalmazza meg, hogy aki hittel elfogadja őt, mint Isten Fiát és Megváltót, és hitének jeleként megkeresztelkedik, az el fog jutni az üdvösségre. Az érem másik oldala, hogy aki megismeri ugyan az ő tanítását, de elutasítja azt, azaz nem születik meg benne a hit, az a kárhozatra jut. Ezt nem fenyegetésnek, hanem inkább figyelmeztetésnek kell tekinteni, amely a személyes felelősség alapján minden emberre vonatkozik, azaz mindenki maga felel azért, hogy elindul-e a hit útján és eljut-e ezen az úton az üdvösségre. Saját kárhozatáért senki ne hibáztasson másokat, hiszen ezért egyedül ő maga tehet!
Ugyanakkor Jézus ígéretei nem csak a végső időkre, nem csupán az üdvösségre vonatkoznak, hanem arra is, hogy akik küldetésében járnak és hűséggel végzik igehirdető, hitterjesztő szolgálatukat, azok már földi életükben megtapasztalhatják az Úr csodálatos erejét és kegyelmi segítségét, amely örömmel tölti majd el őket és megerősíti valamennyiüket küldetésük teljesítésében.
A missziós parancs elhangzása után Márk evangélista egyetlen mondatban foglalja össze Jézus távozását a világból: „Az Úr Jézus felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján.” Ez a megfogalmazás magába foglalja Jézus földi küldetésének beteljesítését és lezárását, valamint azt, hogy visszatért a mennybe, ahol örök helye van a dicsőségben. A mennybemenetel annak kifejezése, hogy az Atya megdicsőíti, felmagasztalja a Fiút engedelmességéért és önfeláldozásáért, és ebben az értelemben szoros kapcsolatban áll az Úr feltámadásával, amely esemény szintén az Atyának köszönhető, mellyel megdicsőíti a mindhalálig engedelmes Fiút. Jézus mennybemenetele nem azt jelenti, hogy elhagy minket, hanem azt, hogy utat mutat számunkra a mennyország felé és felkelti bennünk a vágyat, hogy kövessük őt a mennybe.
© Horváth István Sándorz irgalmas Isten öröme
Húsvét 2. vasárnapja az Isteni irgalmasság ünnepe Egyházunkban. Első pillanatban egy kevésbé érthető egyházi fogalomnak tűnik Isten irgalmassága, de ha arra gondolunk, hogy az irgalommal akkor találkozunk, amikor Isten a szentgyónásban megbocsátja, eltörli bűneinket, akkor rögtön érthetőbbé válik. Isten irgalmával, könyörületével reményünk és keresztény hitünk szerint akkor is találkozni fogunk, megérint majd minket, amikor földi életünk végső állomása, a halál után Isten elé kell állnunk. Halálunk és feltámadásunk utáni örök sorsunk attól függ, hogy milyen volt földi életünk. Az igazak, akik jószándékkal engedelmeskedtek Isten parancsainak és az ő szeretetét sugározták cselekedeteikkel felebarátaik felé, jutalomra, az örök élet boldogságára számíthatnak. Akik viszont nem hittek Isten létezésében, nem hittek Jézus üdvözítő feltámadásában és nem törekedtek arra, hogy szeretettel forduljanak másokhoz, azok a kárhozatra jutnak. Bizonyos számunkra, hogy Isten ítélete igazságos lesz, azaz mindenki azt fogja kapni, amit földi élete alapján megérdemel. Ugyanakkor az ítéletkor számíthatunk Isten irgalmára is, azaz megbocsátja bűneinket, vétkeinket.
Földi élete során Jézus több példabeszéddel is megvilágította az isteni irgalmasság lényegét, természetét, amely példázatok közül Szent Lukács evangéliumában olvasható a legtöbb. Az egyik ilyen példabeszéd az elveszett bárányról szól, aminek keresésére indul a pásztor. Otthagyja a nyájat, a többi kilencvenkilenc juhot, hogy az egyetlen elveszettet megtalálja és visszavigye (vö. Lk 15,1-7). A hasonlat tanulsága szerint Isten nem mond le egyetlen emberről sem, nem nyugszik bele egyetlen ember távozásába sem, hanem azt szeretné, ha üdvözítő szándéka mindenkinek az életében valóra váljon. Egy másik példázat arról az asszonyról szól, aki keresi elveszett pénzét, drachmáját. Nem nyugszik bele eltűnésébe, mindent felforgat a házában, mindenhová benéz, csakhogy megtalálja az elveszett pénzdarabot (vö. Lk 15,8-10). Isten is ugyanilyen fáradhatatlanul keresi a bűnösöket. Harmadikként említhetjük a tékozló fiúról és az őt visszafogadó apjáról szóló példabeszédet. Itt már egészen személyes hangvételű a történet, amelyben a fiú fellázad apja ellen, örökségét követeli, majd elhagyja otthonát. Önálló élete kudarcba fullad, mindenét elpazarolja, emberi méltóságát is elveszíti. Ekkor megbánja cselekedetét és elhatározza, hogy visszatér apjához. Amikor megérkezik, apja nem utasítja el, hanem visszafogadja őt, megbocsát neki, új ruhába öltözteti annak jeleként, hogy ismét fiaként, szeretett gyermekeként tekint rá (vö. Lk 15,11-32). Isten, a mi irgalmas Atyánk ugyanezt teszi, amikor megbocsát nekünk, visszafogad szeretetébe és kegyelmének új, tiszta ruháját adja ránk.
Mindhárom példázat közös eleme az öröm. A pásztor örül, amikor megtalálja elveszett bárányát. Az asszony is örvendezik, amikor előkerül elveszett pénze. A gyermekét mindvégig hazaváró apa öröme is határtalan, amikor fia hazatér. Isten örül a megtérésünknek, örül a bűnbánatunknak. Örül annak, hogy újra vele, az ő szeretetében élünk.
Jézus ezt kéri tőlünk: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Legyünk tehát mi is megbocsátóak, irgalmasok azok iránt, akik ellenünk vétenek.
© Horváth István SándorIsten irgalmas
Az emberi bűn mélységes titkára mutat rá Jézus kijelentése, amelyet ma, nagyböjt 4. vasárnapján olvasunk az evangéliumban: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” A bűn azt jelenti, hogy Isten világossága helyett a bűn sötétségét választjuk. Ebből persze könnyen felismerhetjük azt is, hogy a bűntől való szabadulás pedig azt jelenti, ho

Urunk, , segíts minket, hogy életünkben az a fáradhatatlan szeretet vezessen, amellyel Krisztus szerette a világot, és halálra adta értünk önmagát. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

gy Isten kivezet minket bűneink sötétségéből és újra ránk sugározza irgalmának és szeretetének fényét.
A bűnbánattal és annak gyakorlati megnyilvánulásával, a szentgyónással kapcsolatban érdemes tisztáznunk, hogy mi történik valójában. Abból kell kiindulnunk, hogy a szentgyónás arra szolgál, hogy Istentől bocsánatot kérjünk. Elismerjük, hogy ő a szent Isten, mi pedig a bűnös emberek. Elismerjük, hogy az ő teremtményei vagyunk, tehát nem vagyunk függetlenek tőle. Elismerjük továbbá, hogy azt kéri tőlünk, hogy parancsai szerint éljünk, de amikor megszegjük törvényeit, akkor szembefordulunk jóságával, megtagadjuk szeretetét, mintha nem volna arra többé szükségünk. Ha csak ennyi volna bocsánatkérésünk hátterében, akkor túlzottan leszűkítenénk annak hatását, hiszen minden fakadhatna egyszerűen csupán abból a félelmünkből, hogy bűneink miatt büntetésre számíthatunk az igazságos Istentől, de éppen ezt szeretnénk elkerülni bocsánatkérésünkkel. Mindehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy bűneink megbánásával és megvallásával együtt kifejezzük hálánkat azért, hogy Isten végtelenül irgalmas, kész megbocsátani minden eltévelyedésünket. Bármilyen távolra is kerülünk tehát tőle, ő mindig utánunk siet, mert emlékeztetni akar minket szeretetére és irgalmára. Amikor felébred bennünk a bánat érzése, akkor eszünkbe jut az irgalmas Isten, belátjuk, hogy megsértettük őt és annak reményében indulunk vissza hozzá, hogy ő nem fog minket elutasítani, nem fog minket megbüntetni, hanem visszafogad a vele való szeretetközösségbe.
A szentgyónással és a bűnbocsánattal kapcsolatban helytelennek tartom azt a szóhasználatot, hogy Isten eddig bűnösként tekintett ránk, de mostantól ismét úgy tekint ránk, mint szeretett gyermekeire. Valójában ő akkor is szeretett gyermekének tartott minket, amikor mi a bűneink miatt éppen távol voltunk tőle és nem láttuk az Atya arcát. Az ő véleménye tehát nem változott meg, bűneink ellenére sem feledkezik meg rólunk. A fordulatot nem az ő véleményének, rólunk alkotott képének megváltozásában kell látnunk, hiszen erről nincs is szó, hanem abban, hogy a mi véleményünk változik meg róla. Eddig elfordultunk tőle, mert nem vettük észre felénk sugárzó szeretetét, de mostantól ismét felismerjük azt és belátjuk, hogy szeretete nélkül nem élhetünk, nem találjuk meg a boldogságot.
Ahhoz, hogy valakit helyes szándék indítson bűneinek megbánására, azaz ne csupán félelemből, hanem Isten iránti szeretetből tegye ezt, feltétlenül szükséges, hogy helyes képünk legyen Istenről. Ha egy kegyetlenül büntető bírót vagy egy bosszúálló személyt látunk benne, akkor nagyon helytelen az elképzelésünk róla. Ki merne egy ilyen Isten elé állni bűneivel? Szerencsére Isten nem ilyen. Ő nem a bosszút és vétkeink könyörtelen megtorlását forgatja a fejében, hanem irgalmas szívvel közeledik hozzánk. A nagyböjti időszak lehetőség számunkra, hogy csendesen szemléljük az irgalmas Isten arcát.
© Horváth István SándorIIsten hajléka
Nagyböjt 3. vasárnapjának evangéliuma a templom megtisztításának mozgalmas jelenetét állítja elénk. Egészen pontosan a templom előudvaráról van szó, amelyet a pogányok udvarának is neveztek, ahová még az idegenek, a pogányok is beléphettek, de a templom területére már csak a zsidó vallásúak. Az ünnep előtt megmozdult az élet a templom környékén. A húsvéti ünnepre a távolabbi országrészekből is érkeztek zsidók, akiknek itt volt lehetősége arra, h

Ist

Istenünk, minden irgalom és jóság forrása, te a böjt, az imádság és az irgalmas szeretet gyakorlása által gyógyulást adsz bűneinkre. Nézd jóságosan őszinte bűnbánatunkat, és amikor vétkeinket beismerve meghajlunk előtted, emelj föl minket szüntelen irgalmaddal. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

enünk, minden irgalom és jóság forrása, te a böjt, az imádság és az irgalmas szeretet gyakorlása által gyógyulást adsz bűneinkre. Nézd jóságosan őszinte bűnbánatunkat, és amikor vétkeinket beismerve meghajlunk előtted, emelj föl minket szüntelen irgalmaddal. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

ogy p

Istenünk, minden irgalom és jóság forrása, te a böjt, az imádság és az irgalmas szeretet gyakorlása által gyógyulást adsz bűneinkre. Nézd jóságosan őszinte bűnbánatunkat, és amikor vétkeinket beismerve meghajlunk előtted, emelj föl minket szüntelen irgalmaddal. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

énzt váltsanak, a templomadót ugyanis csak a helyi pénzben lehetett megfizetni. Ez magyarázza a pénzváltók jelenlétét a templom előcsarnokában. Ezen kívül itt lehetett megvásárolni azokat az állatokat, amelyek az áldozatbemutatáshoz kellettek. Érthető, hogy a távoli helyekről nem hoztak magukkal áldozati állatokat az emberek, hiszen azokat itt is meg tudták vásárolni.
Jézus fellépése nem tűr ellenkezést vagy ellentmondást. Isten házából, a jeruzsálemi templomból a legnagyobb határozottsággal távolít el mindent, ami nem része az istentiszteletnek, ami méltatlan ehhez a helyhez. A kiűzött kereskedők nem tiltakoznak, hanem szó nélkül távoznak, s ezzel elismerik, hogy tényleg semmi keresnivalójuk nem volna itt. Jézus a próféták tekintélyével és határozottságával lép fel, mint akinek joga van e helyen rendet tenni, hiszen ő Isten küldötteként cselekszik. Ugyanakkor még ennél is többről van szó, hiszen Jézus az Isten Fiaként birtokba veszi Atyjának házát, azaz cselekedetével, a templom megtisztításával rejtett módon arra utal, hogy ő az Isten Fia, azé az Istené, akinek lakóhelye a jeruzsálemi templom. Az épületet Jézus visszaadja eredeti rendeltetésének, az istentiszteleti szertartásoknak.
Miközben a kereskedők távoznak, megjelennek azok, akik kérdőre vonják az Urat cselekedete miatt. Minden bizonnyal a templomőrség tagjai ők, akiknek az a feladatuk, hogy biztosítsák a rendet, a szertartások zavartalanságát. Ezt kérdezik Jézustól: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Tulajdonképpen ők sem Jézus tettét kifogásolták, hanem jelet kértek tőle annak igazolására, hogy joga van beleszólni a vallási életbe, a templom rendjébe. Kérdésükre Jézus prófétai választ ad, amelyben saját halálát jövendöli meg: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” Ettől kezdve élesen szétválik a kérdezők és Jézus gondolkodása. A kérdezők ugyanis a templom épületére gondolnak, a kőből készült építményre, amit lehetetlenség három nap alatt felépíteni, fel is idézik, hogy negyvenhat évnyi munkával épült fel a templom. Jézus viszont saját testéről beszél, amit lerombol a halál, az emberi gonoszság, de újjáépül. Újjászületik a feltámadás által a kereszthalál utáni harmadik napon. Az Úr jelképes mondásának értelmét nem értik, nem érthetik még a kérdezők. A keresztény közösség már a kezdeti időkben is úgy emlékezik vissza Jézusnak erre a mondására, mint utalásra az ő feltámadására.
Jézus egy másik templomot is szeretne felépíteni, a mi lelkünk templomát és abból az Egyház közösségét. Mi vagyunk azok az „élő kövek”, akiből felépül a krisztusi közösség. Ahogyan egykor megtisztította a templomot, ugyanúgy minket is megtisztít bűneinktől, hogy lelkünk méltó hajléka, méltó otthona legyen Istennek.
© Horváth István SándorKi erősít meg?
Nagyböjt 2. vasárnapjának evangéliuma az Úr színeváltozásának hegyére vezet minket. Lélekben csatlakozunk Jézushoz és az általa kiválasztott három apostolhoz, Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz, mi is felmegyünk a hegyre, hogy egy kis időre bepillantást nyerhessünk abba a dicsőségbe, amely Jézusra vár feltámadása után, és amely örök dicsőségbe mi is eljuthatunk majd halálunk és feltámadásunk után.
A színeváltozás eseményének megértéséhez tudnunk kell, hogy Jézus éppen el

Istenünk, te megparancsoltad nekünk, hogy hallgassunk szeretett Fiadra. Táplálj minket szent igéddel, hogy megtisztult lélekkel örvendezve szemléljük majd dicsőségedet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

indul Jeruzsálem felé, ahol majd szenvedése és halála történik. Galileai működése lezárult. Eddig itt tanította az embereket és csodáival megmutatta Isten országának jeleit. Az emberek megérthették, hogy tanítása nem elmélet, nem életvezetési szabályok gyűjteménye, hanem rá kell lépni arra az útra, amelyet az Úr tanítása kijelöl. Az emberek megértik azt is, hogy csodái által Isten irgalmassága ér el az elesett emberhez, hogy segítsen rajta. Szavaival és tetteivel Jézus feltárja, hogy ő az Isten Fia, de ezt nem mindenki érti meg, ezért bár sokan elfogadják őt és kifejezik iránta hitüket, emellett vannak olyanok is, akik elutasítják. Ez utóbbiak közlésével az evangélista azt jelzi, hogy az emberek elutasításának lesz a következménye az, hogy Jézust halálra ítélik és megölik.
Jézus tehát elindul, úton van Jeruzsálem felé, azaz nem tér le küldetésének útjáról. Mert küldetésétől az sem térítheti el, hogy neki meg kell halnia. A színeváltozás eseményekor Jézus megerősítést kap a mennyei Atyától, hogy jó úton halad, valóban küldetésének útján. És megerősítést kap, hogy ő az Atyának a Fia. A felhőből az Atya hangja hallatszik: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Az Atya tehát soha nem fordul el a Fiútól, mindig vele van. Honnan veszi Jézus az erőt, hogy végigjárja messiási útját? Honnan veszi az erőt, hogy vállalja a szenvedést és elviselje a fájdalmakat? Honnan veszi az erőt, hogy feláldozza magát a kereszten? A válasz egyszerű: a mennyei Atyától. Az Atya erősíti meg őt abban, hogy végigjárja küldetésének útját, amely üdvösségünket eredményezi.
Életünk során vannak olyan pillanatok, amikor lelkesedünk Jézusért. Az apostolok és a tanítványok életében is voltak ilyen helyzetek. De vannak olyanok is, amikor elgyengülünk, elkeseredünk, nehéznek tartjuk a kereszthordozást, talán azt is érezzük, hogy elhagyott minket az Isten. Hitünk és hűségünk próbatételei ezek. Ki erősít meg minket ezekben az élethelyzetekben? Honnan várhatunk ösztönző erőt, ami átsegít minket a holtponton? Már rejtett lelki tartalékainkat is feléltük, embertársainktól sem számíthatunk segítségre. Minket is az Atya erősít meg: Jézus az ő szeretett Fia, őt hallgassuk, őt kövessük! Vegyük fel újra életünk keresztjét és induljunk Jézussal! Ne csak arra gondoljunk, hogy életünk végén a halál vár minket, hanem nézzünk tovább, higgyünk a feltámadásban, higgyünk az örök életben! Életünk leggyengébb pillanata az, amikor meghalunk. De könnyebb erre a pillanatra felkészülnie annak, aki hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy halála után Isten kegyelméből új életre támadhat. Életünk nehéz szakaszaiban legyen számunkra megerősítő annak tudata, hogy Isten a mennyországba, az örök boldogságba hív minket.
© Horváth István SándorA megtérés útja
Nagyböjt első vasárnapján Jézus megkísértését tárja elénk az evangélium. A Márk evangélista szerinti változat meglehetősen szűkszavú, amelyből annyit tudunk meg, hogy negyven napos pusztai tartózkodása idején a sátán megkísértette Jézust. A Máté szerinti változat már részletesebben írja le az eseményt, érdemes azt röviden felidéznünk. Ő három kísértést említ, a gonosz három próbálkozását. Először a sátán azt kéri Jézustól, hogy a köveket változtassa kenyérré, mert a pusztában nincs más étele. A második kísértésnél azt kéri, hogy a jeruzsálemi templom párkányáról vesse le magát Jézus és mutassa meg, hogy Isten angyalai vigyáznak rá. A harmadik próbálkozásnál a világ gazdagságát ajánlja fel Jézusnak, ha őt és nem az egyetlen Istent imádja. Lukács evangélista szintén ezt a három kísértést sorolja fel.
Krisztus mindannyiszor visszautasítja a kísértéseket, legyőzi azokat, s ezzel reményt ad számunkra, hogy a gonosz csábításait mi is vissza tudjuk utasítani. Miért fontos ez? A keresztény hit nem diadalmenet, hanem küzdelem a gonosszal szemben. A sátán nem fárad bele, hogy megkísértse, azaz az isteni törvények útjáról eltérítse, az egyetlen Isten imádásától eltávolítsa az embert. Fel kell ismernünk ezeket a kísértéseket és el kell utasítanunk azokat!
A pusztai jelenet után megkezdődik Jézus nyilvános fellépése. A gonosz tehát nem tudta eltéríteni őt küldetésétől, elkezdi megvalósítani azt, amit az Atya kér tőle. Keresztelő János működése véget ért, most kezdődik Jézusé. Az evangélista két mondatba sűríti bele azt, amit az Úr hirdetni fog három éven keresztül tanító útja során az embereknek: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Jézus egész működése során találkozni fogunk az Isten országának meghirdetésével és megvalósulásával. Az ország annak köszönhetően terjed, hogy az emberek bűnbánatot tartanak, elfogadják az Isten irgalmasságáról szóló örömhírt.
„Betelt az idő” - mondja Jézus. Eljött az üdvösség ideje. Ami Isten üdvözítő tervében szerepelt, amit a próféták által az idők folyamán többször megerősített és amit Keresztelő János hirdetett, az most megvalósul. Isten most valósítja meg azt, amit régtől tervezett, az emberek megváltását. Mivel az üdvösség csak Istentől jöhet, ezért annak idejét is csak ő határozhatja meg. A nagyböjti időszak mindannyiunk számára Istentől kapott kegyelmi idő.
„Térjetek meg!” - hirdeti Jézus, s ez a felszólítás minden kor emberének, nekünk is szól. A nagyböjt ugyanis a bűnbánat ideje. A böjti idő a megváltás titkának, Krisztus szenvedésének és feltámadásának ünnepére készít fel. A megtérés elmélyít minket a jó megismerésében. A megtérés elmélyíti bennünk azt a tudatot, hogy bűnösök vagyunk, de ez nem jelenti vesztünket, hiszen az irgalmas Isten megbocsát nekünk. Lehetetlen, hogy az ember egyedül, csak a maga erejével megszabaduljon a bűntől. A bűntől Isten szabadít meg minket. A megtérés útjára, a bűnbánat útjára nem egy büntetni akaró, hanem egy megbocsátó Isten vezet. Ha rálépünk a bűnbánat útjára és alázattal tesszük meg azon az Isten felé vezető lépéseket, akkor észrevesszük, hogy a bűn sötétségén túl felragyog a kegyelem világossága, melyet Krisztus, a Megváltó ad nekünk.
© Horváth István Sándorrgalomból fakadó tett
Jézus nyilvános működésének első napjait Márk evangélista meglehetősen sűrítve közli. Az események gyorsan következnek egymás után. Jézus meghívja az első tanítványokat, kiűzi az ördögöt egy megszállottból, betegeket gyógyít, köztük Péter anyósát, majd pedig sietve továbbindul, hogy máshol is tanítsa az embereket. Ezek után az evangélista kissé lelassítja az események menetét, több időt szentel azok bemutatására. A leprás ember meggyóyítása már ezt a jellegzetességet hordozza magán, hiszen itt már a beteg és Jézus beszélgetését is közli. Természetesen a korábbi gyógyítások alkalmával is beszélhetett Jézus a gyógyulni kívánó személyekkel, csupán az evangélista nem rögzítette ezeket. Most végre nagyobb jelentőséget tulajdonít e párbeszédeknek, hiszen belőlük megismerheti az olvasó a betegek indítékait és hitét, amelyek tanulságként szolgálnak számára.
A leprás ember meggyógyítása az első olyan csoda, amely már egészen részletes. A bibliai időkben mindenféle súlyos bőrbetegséget leprának neveztek, ezek abban a korban gyógyíthatatlannak számítottak. A leprás beteg a zsidó törvények szerint tisztátalan volt, azaz nem vehetett részt az istentiszteleteken, valamint nem érintkezhetett a társadalom többi tagjával. Ennek nyilvánvalóan elsősorban egészségügyi oka volt, ilyen módon igyekeztek megakadályozni a betegség terjedését, a további fertőzéseket. A beteg elszigeteltségének valós helyzetét jól jellemzi, hogy egyedül megy Jézushoz, őt tehát nem a rokonai vagy a barátai viszik, mint némely más esetben. Ez egyúttal az akkori leprás betegek helyzetét is jelzi, senki nem törődött velük, senki támogatására nem számíthattak.
A történetben szereplő leprás, amikor Jézushoz ér, azonnal térdre borul előtte és így adja elő kérését. Leborulásában észrevesszük az alázat, a gyenge ember alázatát a hatalommal rendelkező Isten előtt. Szavaival azt fejezi ki, hogy hisz, mégpedig feltétel nélkül hisz Jézus gyógyító hatalmában, erejében. Ezt mondja az Úrnak: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, ahogyan az evangélista jelzi Jézus reakcióját. Az Úr még nem mond semmit, nem kérdez semmit, nem tesz semmit, hanem „megesett rajta a szíve.” Több ez, mint szánalom vagy együttérzés. Ez irgalom, amely teljes mélységében átérzi a beteg nyomorúságát. Irgalom, amellyel Isten fordul az ember felé. Irgalom, amely képes szabadulást hozni annak, aki hisz. Irgalom, amely Isten ingyenes ajándéka. Irgalom, amely nem szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánul meg. Ez az irgalom indítja Jézust arra, hogy csodát tegyen a leprással, megszabadítsa őt betegségétől.
A gyógyító érintés után Jézus kettős parancsa következik. Ez egyrészt azt tartalmazza, hogy az immár meggyógyult ember menjen el a paphoz, akinek a törvény által biztosított feladata, hogy egészségesnek nyilvánítsa őt és ezzel visszafogadja, visszaengedje a társadalomba, az egészséges emberek közösségébe. A parancs másik része arra irányul, hogy a beteg ne beszéljen senkinek arról, hogy mi módon gyógyult meg, kinek köszönheti a leprától való megszabadulását.
Jézus szándéka azonban meghiúsul, mert az illető mindenkinek híreszteli, hogy Jézus tett vele csodát. Cselekedetében ne azt lássuk, hogy megszegi Jézus kifejezett parancsát, hanem azt, hogy Isten országa nem marad rejtve: aki megtapasztalta Isten irgalmát, az hirdetni fogja azt, s ennek köszönhetően növekszik az Isten országa.
© Horváth István Sándorz időbeAz Úr tanítása és tettei
A mai evangéliumi részletben három mozzanat kapcsolódik össze. A történet azzal kezdődik, hogy Jézus betér Simon Péter házába és ott meggyógyítja Péter anyósát. A második jelenetben a gyógyítást követően az esti órákban újabb betegeket hoznak hozzá. A harmadik kép már a következő nap hajnalán történik, Jézus félrevonultan imádkozik, majd továbbindul útján.
Az elsUrunk, Istenünk, őrizd szüntelen jóságoddal Egyházadat, és erősítsd mindenkor oltalmaddal, mert csak a te kegyelmedre hagyatkozhat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.ő jelenet nagyon röviden ismerteti Simon anyósának betegségét, illetve azt, hogy vélhetően a rokonság Jézus segítségét kéri. Jézus gyógyító mozdulata, érintése azt eredményezi, hogy a betegség, a magas láz rögtön megszűnik. A gyógyulás tényének megerősítésére szolgál annak közlése, hogy az immár meggyógyult személy azonnal részt tud venni a vendégek kiszolgálásában. A jelenet figyelemreméltó kifejezése a felsegítés, a felkeltés Jézus részéről, illetve a felkelés a beteg részéről. Márk evangéliumában többször is előfordul ez a kifejezés a beteggyógyításokkal kapcsolatban. Említhetjük a béna meggyógyítását, akit barátai visznek Jézushoz és a tetőt kibontva eresztik elé a beteget. A bénának Jézus ezt mondja: „Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!” (Mk 2,11). Jairus lányának feltámasztásánál is ez a kifejezés szerepel: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” (Mk 5,41). A néma lélektől megszállt ember esetében szintén ez a sajátos mozdulat hoz gyógyulást: „Jézus kézen fogva fölemelte őt, s az fölállt” (Mk 9,27). A jerikói vaknak is fel kell kelnie, hogy Jézushoz lépjen és az Úr visszaadja szeme világát (vö. Mk 10,49).
A kifejezés kapcsán nem csupán a fizikai mozdulatra szabad gondolnunk, hanem annak jelképes értelmére. Jézusban erő van, amely győzedelmeskedik a gonosz felett, a betegség felett és a halál felett.
Az evangéliumi részlet második jelenetében betegeket visznek Jézushoz. Itt az emberek bizalmát és Jézus gyógyító erejébe vetett hitét érdemes kiemelnünk. Felismerik, hogy Jézusban olyan erő rejlik, amelynek köszönhetően megszabadulhatnak betegségeiktől. A harmadik jelenet már teljesebben mutatja Jézus küldetését. „Téged keres mindenki!” - mondják a tanítványok nagyon lelkesen Jézusnak, akikre átragad az emberek lelkesedése. Mi ennek a lelkesedésnek, keresésnek az oka? A népet lenyűgözte Jézus hatalommal teli tanítása. Megérzik, hogy a szavak mögött nem emberi bölcselkedés áll, hanem Isten igazsága. És persze álmélkodnak az erőmegnyilvánulásokon, a csodákon, a gyógyításokon, mert e cselekedetekben is Isten közbeavatkozását látják. Mindezek után egészen természetes, hogy mindenki Jézust keresi, őt akarják hallgatni és tőle várják a betegségtől való megszabadulást. Jézus nem akar sokáig tartózkodni sehol, továbbindul, hogy más helyekre is eljusson, újabb emberekhez jusson el az örömhír. Az Úr fáradhatatlanul végzi azt a küldetést, amit a mennyei Atyától kapott. Hirdeti az evangéliumot a szegényeknek, akiken a gazdagok nem segítenek. Irgalommal fordul a betegekhez, akiken mások nem tudnak segíteni. Odafordul az özvegyekhez, akikkel nem törődik a társadalom. Tanítása és cselekedetei valóban azt igazolják, hogy elkezdődött Isten országának megvalósulása. Megtöri a gonosz uralmát az emberek felett, megszünteti a betegségeket és hirdeti nekik az örömhírt. Jézus jelenléte szabadulást hoz nekem is, tehát érdemes őt keresnem.
© Horváth István Sándorn (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”

Jn 1,35-42tMegérkeze is teljes sIsten gyermeke
Jézus megkeresztelkedésének jelenetét olvassuk a mai evangéliumban. A leírás szerint a Jordán folyónál Keresztelő János és Jézus áll egymással szemben. Amikor még meg sem születtek, tehát még mindkettőjük édesanyja méhében volt, akkor már találkoztak egymással, ahogyan erről Szent Lukács evangélista beszámol Mária Erzsébetnél tett látogatása alkalmával (vö. Lk 1,39-56). Ezen kívül most találkoznak először. De hallottak már egymásról. Jézus értesülhetett János életviteléről és tevékenységéről. Tud arról, hogy János a bűnbánat keresztségét hirdeti és megkereszteli az embereket, mert az emberek elvitték hozzá János hírét. János is tud Jézusról, de nem az emberi beszámolókból, hanem az isteni kinyilatkoztatásból. Isten személyesen vele közli küldetését, hogy készítse elő a Messiás, a Megváltó érkezését a nép körében. János tudja, hogy az ő fellépése után olyan személy jön, aki nagyobb lesz nála.
Most tehát találkoznak. Jézus János előtt áll, akinek eljövetelét ezidáig hirdette. És Jézus előtt áll az, akinek különleges életvitele sokak érdeklődését felkelti. Most végre találkoznak, az előfutár és a Messiás, a Keresztelő és aki keresztelkedni akar. János már sokakat megkeresztelt, de most olyat tapasztal, amit korábban sosem. Amikor Jézus megkeresztelkedik és felemelkedik a vízből, a megnyíló égből a Szentlélek ereszkedik le rá galamb alakjában. Eközben az égből a mennyei Atya szava, tanúságtétele hangzik Jézus személyére vonatkozóan: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!” Nem tudjuk biztosan, hogy a jelenlévők közül mások is látták-e ezt és hallották-e az égi hangot, de az biztos, hogy János látta és hallotta. János ebből tudja, hogy ez a találkozás fordulatot jelent. Az ő küldetése véget ért, most kezdődik Jézus fellépése. Milyen megnyugtató lehetett János számára, hogy láthatta azt, akinek jövetelét hirdette! Milyen megnyugtató volt, hogy saját küldetését teljesítette, megtette mindazt, amit Isten kívánt tőle! Milyen öröm töltötte el Jánost! Ez a beteljesedett élet öröme. Az Isten szolgálatában álló ember öröme. A küldetését hűséggel teljesítő ember öröme. Az isteni ígéret megvalósulását megélő ember öröme.
Nem tudjuk biztosan, hogy a későbbiekben találkoztak-e még személyesen. Az biztos, hogy hallottak egymásról, figyelemmel kísérték egymás tevékenységét. Amikor János már börtönbe került, akkor onnét küldi el tanítványait ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7,20). És Jézus sem feledkezik meg az előfutárról. A küldöttek távozása után így beszél a népnek róla: „Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb próféta mint Keresztelő János” (Lk 7,28). Azt biztosan állíthatjuk, hogy János befejezettnek tekinti küldetését, a háttérbe vonul, hogy átadja a helyet Jézusnak. Így valósul meg, amit ki is mondott: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30).
Elmélkedésünk befejezéseként fogalmazzuk meg röviden a mai ünnep üzenetét! A keresztség szentségében való részesedés a hit kifejezése, az ember válasza Istennek. Amikor a húsvéti szertartás keretében évente megújítjuk keresztségi fogadalmunkat, akkor megerősítjük Istenbe vetett hitünket és újra ígéretet teszünk arra, hogy engedelmeskedünk neki. Ugyanakkor a keresztségben Isten gyermekévé fogadja a megkeresztelt embert. Életünk minden napján éljünk úgy, hogy méltók legyünk Istennek a szeretetére, aki gyermekévé fogadott minket!
© Horváth István SándorMit várunk a családtól?
Az államtól elvárjuk, hogy biztosítsa minden állampolgára számára a jólétet és az ország biztonságát. Az ország választott vezetőitől elvárjuk, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek érvényre juttatják az igazságosságot, biztosítják az egyenlőséget és védik mindenki szabadságát. Az orvostól elvárjuk, hogy legjobb tudása szerint gyógyítsa a betegeket. A tanártól elvárjuk, hogy használható tudást adjon a következő nemzedéknek. A munkástól elvárjuk a becsületes munkát. Az Egyháztól és szolgálattevőitől elvárjuk, hogy Istent tegyék jelenvalóvá életünkben. A családtól elvárjuk, hogy … Tényleg, mit is várunk a családtól?
Ne adjunk felületes és elhamarkodott választ erre a kérdésre! Ma, a Szent család, Jézus, Mária és József ünnepén gondolkozzunk el egy kicsit a család hivatásáról és feladatáról! Mit várunk a családtól? És most ne a családtagok, a szülők és a gyermekek feladatára gondoljunk, hanem a család sajátos küldetésére! Amikor most a teljesség igénye nélkül megpróbáljuk összegyűjteni a családdal szembeni elvárásainkat, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy Istennek mi a terve a családdal, a család intézményével és a családi közösséggel, a férfi és a nő szeretetkapcsolatával. Valójában sokkal helyesebb volna azt a kérdést feltennünk, hogy Istennek milyen elvárása van a családoktól, mi volt az ő eredeti terve, szándéka a családdal, milyen küldetést adott a családnak?
Elsőként a házastársak egységét, szeretetben kibontakozó közösségét kell megemlítenünk. A házasságban a férfi és a nő közösségre lép egymással, közösséget teremtenek, amelynek alapja a szeretet, és amely az egész életre szól. Értelmetlen volna bármiféle kapcsolat a férfi és a nő között, ha abban nem a szeretet mindennapi megélése volna a cél. Mégpedig a minőségi szereteté, amely nem elégszik meg a szeretet érzésének hangoztatásával, hanem konkrét tettekben mutatkozik meg a házastársak részéről. Ebből a kölcsönös szeretetből fakad a házastársak egysége és hűsége.
Második elvárásként, isteni szándékként az élet szolgálatát, az élet továbbadását kell megneveznünk. A teremtő Isten, az embert férfinak és nőnek megalkotó Isten arra hívja teremtményeit, hogy legyenek munkatársai az életadásban. A férfi és a nő, egymás házastársaiként szabadon és tudatosan vállaljanak szerepet az élet továbbadásában. Az emberi szabadságnak és a tudatosságnak itt különösen nagy szerepe van, amely egyúttal az ember felelősségét is jelenti. A házastársi szeretet és szerelem gyümölcse a gyermekek világrahozatala és felnevelése a család szeretetteljes légkörében. A férfi és a nő egymás iránti szeretete így nyílik ki gyermekeik felé.
Harmadikként azt érdemes megfogalmaznunk, hogy a családok nem élhetnek egymástól elszigetelten, egymástól függetlenül, hanem nagyobb közösséggé, társadalommá kell formálódniuk. Ez nem csak egy bizonyos területen, például egy ország területén belül való egyszerű együttélést jelent, hanem a családok együttműködését, közös értékek képviseletét és közös célok megvalósítását. Ebbe természetesen beletartozik az is, hogy a családok együtt küzdjenek a családokat támogató döntésekért és a családok szabad vallásgyakorlásáért.
A szabad vallásgyakorlat említésével, a hit megélésével már meg is érkeztünk a negyedik elváráshoz. A keresztény családnak az is feladata, hogy miközben előmozdítja a társadalom céljait, az Egyházat is építse, Isten országát is megvalósítsa. Ez a pont tulajdonképpen összefoglalja mindazt, amit az előző három tartalmaz, azaz a családnak fel kell fedeznie, hogy mi az Istentől kapott küldetése és azt meg kell valósítania. Legyen minden család a hit megélésének és továbbadásának helye!
© Horváth István SándorötMit várunk a családtól?
Az államtól elvárjuk, hogy biztosítsa minden állampolgára számára a jólétet és az ország biztonságát. Az ország választott vezetőitől elvárjuk, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek érvényre juttatják az igazságosságot, biztosítják az egyenlőséget és védik mindenki szabadságát. Az orvostól elvárjuk, hogy legjobb tudása szerint gyógyítsa a betegeket. A tanártól elvárjuk, hogy használható tudást adjon a következő nemzedéknek. A munkástól elvárjuk a becsületes munkát. Az Egyháztól és szolgálattevőitől elvárjuk, hogy Istent tegyék jelenvalóvá életünkben. A családtól elvárjuk, hogy … Tényleg, mit is várunk a családtól?
Ne adjunk felületes és elhamarkodott választ erre a kérdésre! Ma, a Szent család, Jézus, Mária és József ünnepén gondolkozzunk el egy kicsit a család hivatásáról és feladatáról! Mit várunk a családtól? És most ne a családtagok, a szülők és a gyermekek feladatára gondoljunk, hanem a család sajátos küldetésére! Amikor most a teljesség igénye nélkül megpróbáljuk összegyűjteni a családdal szembeni elvárásainkat, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy Istennek mi a terve a családdal, a család intézményével és a családi közösséggel, a férfi és a nő szeretetkapcsolatával. Valójában sokkal helyesebb volna azt a kérdést feltennünk, hogy Istennek milyen elvárása van a családoktól, mi volt az ő eredeti terve, szándéka a családdal, milyen küldetést adott a családnak?
Elsőként a házastársak egységét, szeretetben kibontakozó közösségét kell megemlítenünk. A házasságban a férfi és a nő közösségre lép egymással, közösséget teremtenek, amelynek alapja a szeretet, és amely az egész életre szól. Értelmetlen volna bármiféle kapcsolat a férfi és a nő között, ha abban nem a szeretet mindennapi megélése volna a cél. Mégpedig a minőségi szereteté, amely nem elégszik meg a szeretet érzésének hangoztatásával, hanem konkrét tettekben mutatkozik meg a házastársak részéről. Ebből a kölcsönös szeretetből fakad a házastársak egysége és hűsége.
Második elvárásként, isteni szándékként az élet szolgálatát, az élet továbbadását kell megneveznünk. A teremtő Isten, az embert férfinak és nőnek megalkotó Isten arra hívja teremtményeit, hogy legyenek munkatársai az életadásban. A férfi és a nő, egymás házastársaiként szabadon és tudatosan vállaljanak szerepet az élet továbbadásában. Az emberi szabadságnak és a tudatosságnak itt különösen nagy szerepe van, amely egyúttal az ember felelősségét is jelenti. A házastársi szeretet és szerelem gyümölcse a gyermekek világrahozatala és felnevelése a család szeretetteljes légkörében. A férfi és a nő egymás iránti szeretete így nyílik ki gyermekeik felé.
Harmadikként azt érdemes megfogalmaznunk, hogy a családok nem élhetnek egymástól elszigetelten, egymástól függetlenül, hanem nagyobb közösséggé, társadalommá kell formálódniuk. Ez nem csak egy bizonyos területen, például egy ország területén belül való egyszerű együttélést jelent, hanem a családok együttműködését, közös értékek képviseletét és közös célok megvalósítását. Ebbe természetesen beletartozik az is, hogy a családok együtt küzdjenek a családokat támogató döntésekért és a családok szabad vallásgyakorlásáért.
A szabad vallásgyakorlat említésével, a hit megélésével már meg is érkeztünk a negyedik elváráshoz. A keresztény családnak az is feladata, hogy miközben előmozdítja a társadalom céljait, az Egyházat is építse, Isten országát is megvalósítsa. Ez a pont tulajdonképpen összefoglalja mindazt, amit az előző három tartalmaz, azaz a családnak fel kell fedeznie, hogy mi az Istentől kapott küldetése és azt meg kell valósítania. Legyen minden család a hit megélésének és továbbadásának helye!
© Horváth István Sándorétség, utána is 
A kisgyermekek esti lefektetése, altatása nem mindig megy könnyen. A szinte szertartássá formálódott altatás része a lámpa lekapcsolása. „Anya, ne csinálj sötétet!” - mondja ilyenkor édesanyjának sok gyermek, akikben természetes félelem él a sötétségtől, mindattól, amit nem látnak. Elgondolkodok e gyermeki kérésen. Lehet-e sötétet csinálni? Fényt lehet gyújtani, a lámpát fel lehet kapcsolni és így világosságot lehet csinálni. Ha a fényt megszüntetjük, akkor keletkezik a sötétség. Világosságot tehát leKérünk, Urunk, Jézus, siess és ne késlekedjél! Eljöveteled vigasztaló öröme töltsön el minket, mert szerető jóságodban bízva bízunk. Aki élsz és uralkodol az Atyaistennel és a Szentlélek­kel egységben, Isten mindörökkön-örökké.heKérünk, Urunk, Jézus, siess és ne késlekedjél! Eljöveteled vigasztaló öröme töltsön el minket, mert szerető jóságodban bízva bízunk. Aki élsz és uralkodol az Atyaistennel és a Szentlélek­kel egységben, Isten mindörökkön-örökké.t csinálni, amikor sötétség vesz minket körül, de tudunk-e sötétet csinálni? Fényes nappal nem lehet meggyújtani egy feketeséget, sötétséget sugárzó lámpát. El lehet zárni a fény útját, meg lehet akadályozni a fény bejutását a szobába, el lehet sötétíteni egy helyiséget, de ezt még nem nevezzük annak, hogy tudunk sötétet csinálni. 
Az adventi időben érdemes elgondolkodnunk a világosság és sötétség titkán. Ilyenkor már egészen rövidek a nappalok és hosszabbak az éjszakák, a nap folyamán sokkal tovább tart a sötétség, mint a világosság. Persze zavar minket a sötétség, ezért gyújtunk ezernyi égőt mindenfelé. A nappal rövidülése és az éjszaka hosszabbodása nem folytatódik örökké, éppen karácsony táján következik a fordulat, a téli napforduló, amikor végre elkezdenek hosszabbodni a nappalok. Éppen a napforduló miatt kezdték el évszázadokkal ezelőtt a keresztények december 25-én ünnepelni a karácsonyt, Jézus születését, hiszen ő a világ világossága. Az ő jövetele fényt hozott a bűn homályában botorkáló emberiség számára. 
Advent 3. vasárnapján Szent János evangéliumából olvasunk egy részletet, az ő művének bevezetéséből, az Ige-himnuszból, amely Isten Fia megtestesülését, világba jövetelét igyekszik leírni. Jelképes tanítás ez. János evangélista azt próbálja megérteni és megértetni az olvasókkal, hogy az örökkévaló Isten időbeli létezést vállal, a láthatatlan Isten látható emberi alakot vesz fel. Isten, akinek nincs teste, most emberi teste öltözik. Az evangélista először Keresztelő Jánosról, a Megváltó előfutáráról beszél: „János azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.” Aztán már Jézusra vonatkozóan ezt olvassuk: „A világosság a világba jött, de a sötétség nem fogadta be.” Itt újabb titok kezdődik számunkra, melyet a sötétség titkának, a bűn titkának is nevezhetünk. Isten világosságot akar gyújtani minden ember számára, de a szabadsággal rendelkező ember nem engedi, mert nem akar fényben, világosságban élni. Sok ember jobban érzi magát bűneinek sötétségében. Lehet, hogy fizikai sötétet nem tudunk csinálni, de a bűn sötétségét mi magunk teremtjük meg magunk körül és magunkban, lelkünkben. Isten, aki szabadsággal ajándékoz meg minden embert, megengedi ezt. Engedi, hogy az ember elforduljon tőle, a világosságtól és elvonuljon a maga sötétségébe. Karl Barth, az evangélikus teológus találóan mondja: „Jézus úgy jött, mint a villám, előtte is teljes sötétség, utána is.” Érdemes elgondolkodnunk ezen az érdekes képen. Jézus bevillan a történelem sötétségébe, de fénye hamar meg is szűnik, mert „a sötétség nem fogadta be.” 
Az adventi időben az a vágyunk, hogy Isten Fia ne félelmetes villámként lépjen be az életünkbe, hanem meggyújtson egy kis lámpást a lelkünkben, amelynek ugyan nincs nagy fénye, de ahhoz éppen elég, hogy a sötétséget eloszlassa. Mert azt szeretnénk, hogy ahol előtte sötétség volt, utána már világosság legyen, világos maradjon. 
© Horváth István Sándor az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogytudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a vélUrunk, Istenünk, add, hogy örvendezve mindig neked éljünk, mert soha meg neMindMindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé, ő pedig egykor jobbjára állítson minket országában, és mindnyájan együtt örvendjünk a boldog örökkévalóságban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.enható Istenünk, te öröktől fogva úgy határoztál, hogy szeretett Fadban, a mindenség Királyábamegújítasz mindent. Add, hogy az egész teremtett világ megszabaduljon a bűn szolgaságától, Fölségednek hódoljon, és szüntelenül dicsőítsen téged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.m fogyatkozó és teljes öröm az, ha szüntelenül szolgálhatunk neked, minden javak szerzőjének. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.eményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig,ené!” Ennek hallatára elcsodá

Elmélkedés

Titokzatos növekedés
Van valami titokzatos és megmagyarázhatatlan abban, hogy a földbe vetett magok kikelnek, fejlődnek és termést hoznak. A növénytermesztéssel foglalkozó szakemberek fel tudják sorolni azokat a tényezőket, amelyek akadályozzák a magok kikelését és azokat is, amelyek serkentik azt. De ha odaállnánk egy szakemberhez azzal, hogy Jézus beszédét idézve kijelentjük, hogy „a föld magától hoz termést, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban”, akkor valószínűleg mosolyogna a kijelentésen, hiszen emberi munka, odafigyelés és szakértelem nélkül volna ugyan termés, de az aligha volna bőséges. Jézus sem az emberi munka szükségessége ellen beszél, hanem arra akarja felhívni a figyelmet, hogy minden fejlődésben van valami titokzatos, ami megmagyarázhatatlan az ember számára. Lehet, hogy a hozzáértő ember sokat tud tenni azért, hogy valóban bőséges legyen a termés, de ne feledkezzünk el arról, hogy magát a folyamatot, a búzaszemből a csíra kialakulását, majd a növény fejlődését és a termés érlelését nem az ember találta ki, nem beszélve arról, hogy a fejlődés folyamata során sok olyan hatás éri a növényt, amelyeket az ember képtelen szabályozni, gondoljunk csak például a napsütésre.
Jézus két példabeszédet mond az Isten országáról a mai evangéliumban. Az első példázat tanulsága az, hogy nekünk, keresztény embereknek kell Isten országának magvait elvetnünk a világban. A növekedés azonban Istentől függ. Isten országának terjedése nem az emberi tevékenységnek és főként nem az erőlködésnek a függvénye, de ez nem jelenti azt, hogy nincs semmi tennivalónk. A második példázat, a mustármagról szóló hasonlat pedig azt mutatja be, hogy a kezdetben kicsiny mag, milyen nagyra képes nőni. Jézus nem mezőgazdasági tanácsokat osztogat, hanem ezzel a két példával Isten országát és annak növekedését szemlélteti. Mit tanulhatunk ezekből a példázatokból?
Amikor a magot földbe vető ember elvégezte a maga munkáját, akkor eljön számára a bizakodás időszaka. Elvégezte a munkáját, megtette, ami az ő feladata, de most várakoznia kell, mostantól nem az ő kezében van az irányítás. Bízik a természetben, várja a kedvező időjárást, de mindennek hátterében ott van az Isten, valójában tőle várja, hogy kedvező idő segítse a magok kikelését és növekedését, és természeti csapás ne tegye eredménytelenné fáradozását. A magot vető ember elfogadja, hogy a természetnek megvan a maga rendje, a magok kikelése nem fog másnapra megtörténni és a termés beéréséig is hosszú idő telik el, minden abban az időben fog történni, ahogyan azt Isten meghatározta, belekódolta a magokba.
Isten országával kapcsolatban is ez a helyzet. Ha elvégeztük küldetésünket, azaz elvetettük a világban Isten jóhírének magvait, akkor ettől kezdve nem rajtunk múlik, hogy mikor fognak ezek a magok kikelni az emberi szívekben. Bízzuk ezt a folyamatot Istenre!
A két példázatot Márk evangélista annak rövid magyarázatával zárja, hogy Jézus miért példabeszédek formájában közölte tanítását. A magyarázat szerint az egyszerű emberek így tudták könnyen megérteni mondanivalóját. Az egykori hallgatósághoz hasonlóan nekünk is arra kell törekednünk, hogy minél jobban megértsük Isten országának titkait és minél jobban megvalósuljon életünkben az ő szándéka.
© Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, benned bízók erőssége, nélküled semmit sem tehet a gyenge halandó. Kérünk, add nekünk mindenkor kegyelmed segítségét, hogy jószándékkal teljesítsük parancsaidat, és cselekedeteinkkel megnyerjük tetszésedet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

 

 

 

Forrás: http://evangelium.katolikus.hu/