Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018. január 14. - Évközi 2. vasárnap

Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”

Jn 1,35-42

őt

Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”

Jn 1,35-42tMegérkeze is teljes sIsten gyermeke
Jézus megkeresztelkedésének jelenetét olvassuk a mai evangéliumban. A leírás szerint a Jordán folyónál Keresztelő János és Jézus áll egymással szemben. Amikor még meg sem születtek, tehát még mindkettőjük édesanyja méhében volt, akkor már találkoztak egymással, ahogyan erről Szent Lukács evangélista beszámol Mária Erzsébetnél tett látogatása alkalmával (vö. Lk 1,39-56). Ezen kívül most találkoznak először. De hallottak már egymásról. Jézus értesülhetett János életviteléről és tevékenységéről. Tud arról, hogy János a bűnbánat keresztségét hirdeti és megkereszteli az embereket, mert az emberek elvitték hozzá János hírét. János is tud Jézusról, de nem az emberi beszámolókból, hanem az isteni kinyilatkoztatásból. Isten személyesen vele közli küldetését, hogy készítse elő a Messiás, a Megváltó érkezését a nép körében. János tudja, hogy az ő fellépése után olyan személy jön, aki nagyobb lesz nála.
Most tehát találkoznak. Jézus János előtt áll, akinek eljövetelét ezidáig hirdette. És Jézus előtt áll az, akinek különleges életvitele sokak érdeklődését felkelti. Most végre találkoznak, az előfutár és a Messiás, a Keresztelő és aki keresztelkedni akar. János már sokakat megkeresztelt, de most olyat tapasztal, amit korábban sosem. Amikor Jézus megkeresztelkedik és felemelkedik a vízből, a megnyíló égből a Szentlélek ereszkedik le rá galamb alakjában. Eközben az égből a mennyei Atya szava, tanúságtétele hangzik Jézus személyére vonatkozóan: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!” Nem tudjuk biztosan, hogy a jelenlévők közül mások is látták-e ezt és hallották-e az égi hangot, de az biztos, hogy János látta és hallotta. János ebből tudja, hogy ez a találkozás fordulatot jelent. Az ő küldetése véget ért, most kezdődik Jézus fellépése. Milyen megnyugtató lehetett János számára, hogy láthatta azt, akinek jövetelét hirdette! Milyen megnyugtató volt, hogy saját küldetését teljesítette, megtette mindazt, amit Isten kívánt tőle! Milyen öröm töltötte el Jánost! Ez a beteljesedett élet öröme. Az Isten szolgálatában álló ember öröme. A küldetését hűséggel teljesítő ember öröme. Az isteni ígéret megvalósulását megélő ember öröme.
Nem tudjuk biztosan, hogy a későbbiekben találkoztak-e még személyesen. Az biztos, hogy hallottak egymásról, figyelemmel kísérték egymás tevékenységét. Amikor János már börtönbe került, akkor onnét küldi el tanítványait ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7,20). És Jézus sem feledkezik meg az előfutárról. A küldöttek távozása után így beszél a népnek róla: „Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb próféta mint Keresztelő János” (Lk 7,28). Azt biztosan állíthatjuk, hogy János befejezettnek tekinti küldetését, a háttérbe vonul, hogy átadja a helyet Jézusnak. Így valósul meg, amit ki is mondott: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30).
Elmélkedésünk befejezéseként fogalmazzuk meg röviden a mai ünnep üzenetét! A keresztség szentségében való részesedés a hit kifejezése, az ember válasza Istennek. Amikor a húsvéti szertartás keretében évente megújítjuk keresztségi fogadalmunkat, akkor megerősítjük Istenbe vetett hitünket és újra ígéretet teszünk arra, hogy engedelmeskedünk neki. Ugyanakkor a keresztségben Isten gyermekévé fogadja a megkeresztelt embert. Életünk minden napján éljünk úgy, hogy méltók legyünk Istennek a szeretetére, aki gyermekévé fogadott minket!
© Horváth István SándorMit várunk a családtól?
Az államtól elvárjuk, hogy biztosítsa minden állampolgára számára a jólétet és az ország biztonságát. Az ország választott vezetőitől elvárjuk, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek érvényre juttatják az igazságosságot, biztosítják az egyenlőséget és védik mindenki szabadságát. Az orvostól elvárjuk, hogy legjobb tudása szerint gyógyítsa a betegeket. A tanártól elvárjuk, hogy használható tudást adjon a következő nemzedéknek. A munkástól elvárjuk a becsületes munkát. Az Egyháztól és szolgálattevőitől elvárjuk, hogy Istent tegyék jelenvalóvá életünkben. A családtól elvárjuk, hogy … Tényleg, mit is várunk a családtól?
Ne adjunk felületes és elhamarkodott választ erre a kérdésre! Ma, a Szent család, Jézus, Mária és József ünnepén gondolkozzunk el egy kicsit a család hivatásáról és feladatáról! Mit várunk a családtól? És most ne a családtagok, a szülők és a gyermekek feladatára gondoljunk, hanem a család sajátos küldetésére! Amikor most a teljesség igénye nélkül megpróbáljuk összegyűjteni a családdal szembeni elvárásainkat, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy Istennek mi a terve a családdal, a család intézményével és a családi közösséggel, a férfi és a nő szeretetkapcsolatával. Valójában sokkal helyesebb volna azt a kérdést feltennünk, hogy Istennek milyen elvárása van a családoktól, mi volt az ő eredeti terve, szándéka a családdal, milyen küldetést adott a családnak?
Elsőként a házastársak egységét, szeretetben kibontakozó közösségét kell megemlítenünk. A házasságban a férfi és a nő közösségre lép egymással, közösséget teremtenek, amelynek alapja a szeretet, és amely az egész életre szól. Értelmetlen volna bármiféle kapcsolat a férfi és a nő között, ha abban nem a szeretet mindennapi megélése volna a cél. Mégpedig a minőségi szereteté, amely nem elégszik meg a szeretet érzésének hangoztatásával, hanem konkrét tettekben mutatkozik meg a házastársak részéről. Ebből a kölcsönös szeretetből fakad a házastársak egysége és hűsége.
Második elvárásként, isteni szándékként az élet szolgálatát, az élet továbbadását kell megneveznünk. A teremtő Isten, az embert férfinak és nőnek megalkotó Isten arra hívja teremtményeit, hogy legyenek munkatársai az életadásban. A férfi és a nő, egymás házastársaiként szabadon és tudatosan vállaljanak szerepet az élet továbbadásában. Az emberi szabadságnak és a tudatosságnak itt különösen nagy szerepe van, amely egyúttal az ember felelősségét is jelenti. A házastársi szeretet és szerelem gyümölcse a gyermekek világrahozatala és felnevelése a család szeretetteljes légkörében. A férfi és a nő egymás iránti szeretete így nyílik ki gyermekeik felé.
Harmadikként azt érdemes megfogalmaznunk, hogy a családok nem élhetnek egymástól elszigetelten, egymástól függetlenül, hanem nagyobb közösséggé, társadalommá kell formálódniuk. Ez nem csak egy bizonyos területen, például egy ország területén belül való egyszerű együttélést jelent, hanem a családok együttműködését, közös értékek képviseletét és közös célok megvalósítását. Ebbe természetesen beletartozik az is, hogy a családok együtt küzdjenek a családokat támogató döntésekért és a családok szabad vallásgyakorlásáért.
A szabad vallásgyakorlat említésével, a hit megélésével már meg is érkeztünk a negyedik elváráshoz. A keresztény családnak az is feladata, hogy miközben előmozdítja a társadalom céljait, az Egyházat is építse, Isten országát is megvalósítsa. Ez a pont tulajdonképpen összefoglalja mindazt, amit az előző három tartalmaz, azaz a családnak fel kell fedeznie, hogy mi az Istentől kapott küldetése és azt meg kell valósítania. Legyen minden család a hit megélésének és továbbadásának helye!
© Horváth István SándorötMit várunk a családtól?
Az államtól elvárjuk, hogy biztosítsa minden állampolgára számára a jólétet és az ország biztonságát. Az ország választott vezetőitől elvárjuk, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek érvényre juttatják az igazságosságot, biztosítják az egyenlőséget és védik mindenki szabadságát. Az orvostól elvárjuk, hogy legjobb tudása szerint gyógyítsa a betegeket. A tanártól elvárjuk, hogy használható tudást adjon a következő nemzedéknek. A munkástól elvárjuk a becsületes munkát. Az Egyháztól és szolgálattevőitől elvárjuk, hogy Istent tegyék jelenvalóvá életünkben. A családtól elvárjuk, hogy … Tényleg, mit is várunk a családtól?
Ne adjunk felületes és elhamarkodott választ erre a kérdésre! Ma, a Szent család, Jézus, Mária és József ünnepén gondolkozzunk el egy kicsit a család hivatásáról és feladatáról! Mit várunk a családtól? És most ne a családtagok, a szülők és a gyermekek feladatára gondoljunk, hanem a család sajátos küldetésére! Amikor most a teljesség igénye nélkül megpróbáljuk összegyűjteni a családdal szembeni elvárásainkat, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy Istennek mi a terve a családdal, a család intézményével és a családi közösséggel, a férfi és a nő szeretetkapcsolatával. Valójában sokkal helyesebb volna azt a kérdést feltennünk, hogy Istennek milyen elvárása van a családoktól, mi volt az ő eredeti terve, szándéka a családdal, milyen küldetést adott a családnak?
Elsőként a házastársak egységét, szeretetben kibontakozó közösségét kell megemlítenünk. A házasságban a férfi és a nő közösségre lép egymással, közösséget teremtenek, amelynek alapja a szeretet, és amely az egész életre szól. Értelmetlen volna bármiféle kapcsolat a férfi és a nő között, ha abban nem a szeretet mindennapi megélése volna a cél. Mégpedig a minőségi szereteté, amely nem elégszik meg a szeretet érzésének hangoztatásával, hanem konkrét tettekben mutatkozik meg a házastársak részéről. Ebből a kölcsönös szeretetből fakad a házastársak egysége és hűsége.
Második elvárásként, isteni szándékként az élet szolgálatát, az élet továbbadását kell megneveznünk. A teremtő Isten, az embert férfinak és nőnek megalkotó Isten arra hívja teremtményeit, hogy legyenek munkatársai az életadásban. A férfi és a nő, egymás házastársaiként szabadon és tudatosan vállaljanak szerepet az élet továbbadásában. Az emberi szabadságnak és a tudatosságnak itt különösen nagy szerepe van, amely egyúttal az ember felelősségét is jelenti. A házastársi szeretet és szerelem gyümölcse a gyermekek világrahozatala és felnevelése a család szeretetteljes légkörében. A férfi és a nő egymás iránti szeretete így nyílik ki gyermekeik felé.
Harmadikként azt érdemes megfogalmaznunk, hogy a családok nem élhetnek egymástól elszigetelten, egymástól függetlenül, hanem nagyobb közösséggé, társadalommá kell formálódniuk. Ez nem csak egy bizonyos területen, például egy ország területén belül való egyszerű együttélést jelent, hanem a családok együttműködését, közös értékek képviseletét és közös célok megvalósítását. Ebbe természetesen beletartozik az is, hogy a családok együtt küzdjenek a családokat támogató döntésekért és a családok szabad vallásgyakorlásáért.
A szabad vallásgyakorlat említésével, a hit megélésével már meg is érkeztünk a negyedik elváráshoz. A keresztény családnak az is feladata, hogy miközben előmozdítja a társadalom céljait, az Egyházat is építse, Isten országát is megvalósítsa. Ez a pont tulajdonképpen összefoglalja mindazt, amit az előző három tartalmaz, azaz a családnak fel kell fedeznie, hogy mi az Istentől kapott küldetése és azt meg kell valósítania. Legyen minden család a hit megélésének és továbbadásának helye!
© Horváth István Sándorétség, utána is 
A kisgyermekek esti lefektetése, altatása nem mindig megy könnyen. A szinte szertartássá formálódott altatás része a lámpa lekapcsolása. „Anya, ne csinálj sötétet!” - mondja ilyenkor édesanyjának sok gyermek, akikben természetes félelem él a sötétségtől, mindattól, amit nem látnak. Elgondolkodok e gyermeki kérésen. Lehet-e sötétet csinálni? Fényt lehet gyújtani, a lámpát fel lehet kapcsolni és így világosságot lehet csinálni. Ha a fényt megszüntetjük, akkor keletkezik a sötétség. Világosságot tehát leKérünk, Urunk, Jézus, siess és ne késlekedjél! Eljöveteled vigasztaló öröme töltsön el minket, mert szerető jóságodban bízva bízunk. Aki élsz és uralkodol az Atyaistennel és a Szentlélek­kel egységben, Isten mindörökkön-örökké.heKérünk, Urunk, Jézus, siess és ne késlekedjél! Eljöveteled vigasztaló öröme töltsön el minket, mert szerető jóságodban bízva bízunk. Aki élsz és uralkodol az Atyaistennel és a Szentlélek­kel egységben, Isten mindörökkön-örökké.t csinálni, amikor sötétség vesz minket körül, de tudunk-e sötétet csinálni? Fényes nappal nem lehet meggyújtani egy feketeséget, sötétséget sugárzó lámpát. El lehet zárni a fény útját, meg lehet akadályozni a fény bejutását a szobába, el lehet sötétíteni egy helyiséget, de ezt még nem nevezzük annak, hogy tudunk sötétet csinálni. 
Az adventi időben érdemes elgondolkodnunk a világosság és sötétség titkán. Ilyenkor már egészen rövidek a nappalok és hosszabbak az éjszakák, a nap folyamán sokkal tovább tart a sötétség, mint a világosság. Persze zavar minket a sötétség, ezért gyújtunk ezernyi égőt mindenfelé. A nappal rövidülése és az éjszaka hosszabbodása nem folytatódik örökké, éppen karácsony táján következik a fordulat, a téli napforduló, amikor végre elkezdenek hosszabbodni a nappalok. Éppen a napforduló miatt kezdték el évszázadokkal ezelőtt a keresztények december 25-én ünnepelni a karácsonyt, Jézus születését, hiszen ő a világ világossága. Az ő jövetele fényt hozott a bűn homályában botorkáló emberiség számára. 
Advent 3. vasárnapján Szent János evangéliumából olvasunk egy részletet, az ő művének bevezetéséből, az Ige-himnuszból, amely Isten Fia megtestesülését, világba jövetelét igyekszik leírni. Jelképes tanítás ez. János evangélista azt próbálja megérteni és megértetni az olvasókkal, hogy az örökkévaló Isten időbeli létezést vállal, a láthatatlan Isten látható emberi alakot vesz fel. Isten, akinek nincs teste, most emberi teste öltözik. Az evangélista először Keresztelő Jánosról, a Megváltó előfutáráról beszél: „János azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.” Aztán már Jézusra vonatkozóan ezt olvassuk: „A világosság a világba jött, de a sötétség nem fogadta be.” Itt újabb titok kezdődik számunkra, melyet a sötétség titkának, a bűn titkának is nevezhetünk. Isten világosságot akar gyújtani minden ember számára, de a szabadsággal rendelkező ember nem engedi, mert nem akar fényben, világosságban élni. Sok ember jobban érzi magát bűneinek sötétségében. Lehet, hogy fizikai sötétet nem tudunk csinálni, de a bűn sötétségét mi magunk teremtjük meg magunk körül és magunkban, lelkünkben. Isten, aki szabadsággal ajándékoz meg minden embert, megengedi ezt. Engedi, hogy az ember elforduljon tőle, a világosságtól és elvonuljon a maga sötétségébe. Karl Barth, az evangélikus teológus találóan mondja: „Jézus úgy jött, mint a villám, előtte is teljes sötétség, utána is.” Érdemes elgondolkodnunk ezen az érdekes képen. Jézus bevillan a történelem sötétségébe, de fénye hamar meg is szűnik, mert „a sötétség nem fogadta be.” 
Az adventi időben az a vágyunk, hogy Isten Fia ne félelmetes villámként lépjen be az életünkbe, hanem meggyújtson egy kis lámpást a lelkünkben, amelynek ugyan nincs nagy fénye, de ahhoz éppen elég, hogy a sötétséget eloszlassa. Mert azt szeretnénk, hogy ahol előtte sötétség volt, utána már világosság legyen, világos maradjon. 
© Horváth István Sándor az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogytudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a vélUrunk, Istenünk, add, hogy örvendezve mindig neked éljünk, mert soha meg neMindMindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé, ő pedig egykor jobbjára állítson minket országában, és mindnyájan együtt örvendjünk a boldog örökkévalóságban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.enható Istenünk, te öröktől fogva úgy határoztál, hogy szeretett Fadban, a mindenség Királyábamegújítasz mindent. Add, hogy az egész teremtett világ megszabaduljon a bűn szolgaságától, Fölségednek hódoljon, és szüntelenül dicsőítsen téged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.m fogyatkozó és teljes öröm az, ha szüntelenül szolgálhatunk neked, minden javak szerzőjének. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.eményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig,ené!” Ennek hallatára elcsodá

 

Elmélkedés

Az első tanítványok
Az evangéliumi jelenetben Keresztelő János mellett két tanítványa áll. A történetből kiderül, hogy egyikük András, Simon Péter testvére. A másik személy nincs megemlítve név szerint, de ő az, aki „másik tanítvány” vagy „szeretett tanítvány” megjelöléssel többször is felbukkan. A hagyomány János apostolt ismeri fel benne, a negyedik evangélium szerzőjét, aki érthető módon, szerényen nem nevezi meg önmagát saját írásában. Ezt a nézetet megerősíti, hogy ez a bizonyos tanítvány pontos adatokkal rendelkezik az események helyére és idejére vonatkozóan, például a mostani részben is rögzítésre kerül, hogy „a tízedik óra körül” történt a két tanítvány találkozása Jézussal. Nyilvánvalóan csak egy személyes tanú emlékezhet ennyire pontosan az eseményekre.
A két tanítvány, tehát András és János annak hatására szegődik Jézus nyomába, hogy ezt a tanúságtételt hallják Keresztelő Jánostól, aki Jézusra mutat: „Nézzétek, az Isten Báránya!” E jelképes kifejezés arra utal, hogy Jézus ártatlan bárányként feláldozza magát annak érdekében, hogy az emberek bűnét eltörölje, az embereket megváltsa. Mindketten felismerik János szavaiban, hogy azt állítja Jézusról: ő a Messiás, ő a Megváltó, ezért akarnak mostantól az ő tanítványai lenni. Itt érdemes megállnunk gondolatban annál, hogy Keresztelő János egyáltalán nem bánja, hogy elhagyják őt tanítványai Jézus miatt. Esze ágában sincs megakadályozni ezt, nem marasztalja őket, hanem engedi, hogy azonnal induljanak, hiszen éppen az volt az ő küldetése, hogy Jézusra irányítsa az emberek figyelmét.
A két tanítvány indulásában a hit kezdetét kell meglátnunk. Kapnak egy jelet, egy szóbeli tanúskodást, amely felkelti érdeklődésüket és felkelti bennük a vágyat, hogy új Mesterük legyen. Az első kezdeti néhány lépés után azonban megtorpannak, amikor Jézus megfordul és szándékukról kérdezi őket. Az első szó, az első megszólítás, az első kérdés meglepetésként éri őket, ezért nem is tudják, nem is merik elmondani, hogy Jézus tanítványai szeretnének lenni, zavarukban ezt kérdezik: „Mester, hol laksz?” Kérdéseikben rabbinak, azaz Mesternek szólítják Jézust, és tulajdonképpen ezzel árulják el vágyukat, hogy szeretnének Jézustól tanulni, szeretnék, ha Jézus lenne a mesterük. Talán nekünk is hasonló érzésekkel és ilyen szerénységgel kellene Jézus nyomába indulnunk. Lehet, hogy nem is tudjuk azonnal pontosan megfogalmazni mit szeretnénk tőle, de valamilyen módon fejezzük ki, hogy készek vagyunk követni őt, készek vagyunk iránymutatása szerint élni.
A történet azzal folytatódik, hogy betérnek Jézus házába és „aznap nála maradtak.” Ebből láthatjuk, hogy nem a házra voltak kíváncsiak, ahol Jézus lakik, hanem magára Jézusra. Az imént azt kérdezték, hogy hol lakik Jézus, de ha csak a lakóhelyére lettek volna kíváncsiak, akkor megnézik a házat és szépen hazamennek még sötétedés előtt, mert ez a ház is éppen olyan lehetett, mint Palesztína más házai abban az időben. Mondok egy példát: Az ausztriai Salzburgban naponta sok ezren keresik fel a híres zeneszerző, Mozart szülőházát. A zenekedvelő turisták megnézik a házat, aztán hazamennek, de egyiküknek sem jut eszébe, hogy rögtön beiratkozzanak egy három éves kurzusra annak érdekében, hogy megtanuljanak zongorázni. Jézus tanítványainál más a helyzet, mert ők nem a turisták kíváncsiságával térnek be Jézus házába, hanem azért, hogy megismerjék az ő személyét, életformáját. Ez a tanítványi élet lényege: megismerni az Urat és elsajátítani az ő életformáját. Jézus engem is erre hív. Akarok-e az ő tanítványa lenni?
© Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható, örök Isten, te kormányozod a mennyet és a földet: hallgasd meg néped esdeklő imáját, és adj békét napjainkban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

 

Forrás: http://evangelium.katolikus.hu/